— Szép? — ismételte halkan, és a szó ott feszült kettőjük között.
— Nem az a lány vagyok már, aki húsz éve voltam — folytatta nyugodtabban. — Ma egy megélt dolgokkal teli asszony ül előtted. És tudod, az évek nem csak súlyt raknak az ember vállára. Néha inkább tartást adnak.
Ebben a pillanatban megszólalt András telefonja. A kijelzőn egy név villant fel: „Lilla 💕”.
Eszter a készülékre pillantott, majd a férfira.
— Vedd fel — mondta csendesen. — A szerelmedet nem illik várakoztatni.
András habozott, végül elutasította a hívást. A csengés azonban azonnal újra felhangzott.
— Kitartó teremtés — jegyezte meg Eszter halvány, már-már elismerő mosollyal, és kinyújtotta a kezét a telefonért. — Ez hasznos tulajdonság.
— Halló? — szólt bele, hangja meglepően barátságos volt.
A vonal túlsó végén bizonytalan női hang felelt.
— Elnézést… András ott van?
— Itthon van — válaszolta Eszter higgadtan. — Bár még nincs teljesen készen. Úgy gondolom, egy órán belül indulhat.
A csend hosszúra nyúlt.
— Bocsánat… ön kicsoda?
— A felesége. Egyelőre még az — pontosított Eszter, miközben leült az ágy szélére. — Te pedig Lilla vagy, igaz? Hallottam rólad. Csak szépeket, ne aggódj.
— Én… nem tudtam, hogy már beszéltetek…
— Dehogynem. Pár perce közölte velem. Kifejezetten tapintatosan. Különben most főzhetném a kétszemélyes vacsorát, és várhatnám, míg kihűl.
András úgy nézett rá, mintha idegen volna számára ez az asszony. Hová tűnt az a nő, aki huszonhárom éven át minden késésénél aggódva hívogatta?
— Lilla — vette vissza a telefont —, később visszahívlak, rendben?
— Rendben… — felelte a lány tétován. — András… és ő nem haragszik?
Eszter egy mozdulattal jelezte, hogy adja vissza a készüléket.
— Lilla, kedvesem, egyáltalán nem haragszom — mondta lágyan. — Sőt. Örülök, ha boldoggá teszitek egymást. András rendes ember. Megérdemli, hogy szeressék. A szerelem pedig minden életkorban ajándék, nem gondolod?
— Ön nagyon… bölcs — suttogta meghatottan a lány.
— Nem bölcs. Csak felnőtt. Sok szerencsét nektek.
Letette a telefont. András a félig megtöltött bőrönd mellett ült, és most először tűnt igazán elveszettnek.
— Eszter, talán mégsem kellene így elsietni… — szólalt meg bizonytalanul. — Leülhetnénk, beszélhetnénk nyugodtan, indulatok nélkül.
Eszter mellé ült, de nem ért hozzá.
— András, vannak mondatok, amelyeket kimondva már nem lehet visszaszívni.
— Melyikre gondolsz?
— Arra, hogy „nincs már rád szükségem”. Ez nem szemrehányás. Nem dráma. Csak egy tény, ami mindent megváltoztat.