Réka keserűen felnevetett.
— Teljesen elment az esze! Miféle rokoni kötelékről hadovál? Azt a nagybácsit még csak nem is ismerted igazán!
— Amint tudomást szerzett az örökségről, azonnal lépett — felelte halkan Réka. — Valaki biztosan látott a közjegyzőnél, és továbbadta a hírt. Vagy az irodában járt el a szája valakinek. Az ilyen pletyka villámgyorsan terjed.
— És most mi lesz?
— Most bíróságra megyek. És megnyerem.
Nem bízta a véletlenre. Felfogadott egy tapasztalt ügyvédet, Esztert, aki bár fiatal volt, határozottság sugárzott belőle. Alaposan átnézte az iratokat, majd nyugodt hangon összegezte a helyzetet:
— Az örökség különvagyonnak számít, nem képezi a házastársi vagyon részét. Jogilag nincs alapja a követelésének. De számítson rá, hogy nyomást fog gyakorolni, és megpróbálja azt a látszatot kelteni, mintha eltitkolt volna valamit a rokoni kapcsolatról.
— Nem titkoltam semmit. Fogalmam sem volt róla, hogy létezik ez az örökség.
— Akkor ezt bizonyítani fogjuk. Emellett érdemes feltárni, hogyan viselkedett a válás során. Minél több tény kerül napvilágra, annál világosabb lesz a kép.
A tárgyalást egy hónappal későbbre tűzték ki.
Márk magabiztosan érkezett a bíróságra. Új öltönyt viselt, oldalán egy drága ügyvéddel. A padsoroknál ott ült Diána is — elegáns, kifogástalan megjelenéssel, hűvös tekintettel. Réka egyszerű ruhában jelent meg, ékszerek nélkül, de nyugodt tartással. Mellette Eszter foglalt helyet, vastag dossziéval az ölében.
Márk kapott először szót.
— Tisztelt Bíróság, igazságot kérek — kezdte emelt fővel. — A volt feleségem eltitkolta előlem, hogy tehetős rokona van. Tíz éven át én tartottam el, én biztosítottam számára az anyagi hátteret. Most jelentős örökséghez jutott, én pedig üres kézzel maradtam. Ez méltánytalan.
A bíró Rékára pillantott.
— Mit kíván válaszolni?
— Nem volt tudomásom erről a rokonról. Egyszer találkoztunk, gyerekkoromban, talán tízéves lehettem. Más városban élt, semmilyen kapcsolatot nem tartottunk. A közjegyző adatbázis alapján talált meg.
— De rokoni kapcsolat fennállt — jegyezte meg a bíró.
— Távoli, és számomra jelentéktelen. Még a nevét is alig tudtam felidézni.
Márk ügyvédje felállt.
— A házasság egy évtizedig tartott. Ügyfelem teljes mértékben gondoskodott a család anyagi biztonságáról. Ez indokolja, hogy kompenzációban részesüljön.
Eszter higgadtan lépett a pulpitushoz.
— Tisztelt Bíróság, szeretném bemutatni az ellenérveinket. Először is: az örökség a törvény értelmében különvagyon. Másodszor: a váláskor a felperes maga mondott le a közös vagyon megosztásáról, miután gyakorlatilag mindent magához vett. Harmadszor pedig: tanúink és bizonyítékaink vannak a felperes akkori magatartásáról.
Elővett egy hangrögzítőt.
— A felvétel a válás napján készült, a folyosón. A felperes itt sértő kijelentéseket tesz az alperesre.
A teremben felhangzott Márk hangja, tisztán, mindenki számára érthetően:
„Végre megszabadulok ettől a senkiházitól! Tíz évig cipeltem a hátamon, mint egy zsákot… Mit ért el? Egy sikertelen fotós, aki évekig otthon ült és alig keresett valamit…”
A levegő megfagyott. A bíró arca megkeményedett. Márk elsápadt.
Eszter folytatta:
— Továbbá rendelkezésünkre áll a felperes és Diána közötti üzenetváltás, amely már a válás előtt zajlott. Ezekben a beszélgetésekben a felperes „ballasztnak” nevezi a feleségét, és részletesen tárgyalja a válás tervét. Kérjük, hogy a levelezést csatolják a peranyaghoz.
Diána hirtelen felpattant.
— Ez magánlevelezés! Honnan szerezték meg?
— Én adtam át az ügyvédemnek — szólalt meg csendesen Réka. — Fél évvel a válás előtt nálunk felejtetted a táblagépedet. Csak később találtam meg, amikor a holmikat pakoltam. És elolvastam mindent.
Diána visszaült, arca elfehéredett. Márk idegesen felé kapott, mintha karon akarná ragadni, de a mozdulat félúton megakadt.