A férfi keze még a levegőben maradt, de Diána már kirántotta magát az érintéséből.
A bíró tekintete Márkra szegeződött.
— Felperes úr, fenntartja a keresetét?
Csend. Az ügyvédje idegesen hajolt közelebb hozzá, halkan magyarázott valamit, de Márk csak a padlót bámulta, mintha ott keresné a menekülőutat.
— Felperes úr? — hangzott el ismét, ezúttal határozottabban.
— Én… visszavonom a keresetet — préselte ki végül magából alig hallhatóan.
— A bíróság tudomásul veszi. A keresetet elutasítom. A tárgyalást berekesztem.
A terem lassan kiürült. Réka kilépett a folyosóra, Eszter mellette haladt, arcán elégedett mosollyal.
— Elegáns húzás volt, nem? — jegyezte meg halkan.
— Az volt — felelte Réka, és halványan elmosolyodott.
A kijáratnál Márk utolérte őket. Hirtelen megragadta Réka csuklóját.
— Ezt szándékosan csináltad! Előre kitervelted az egészet!
Réka nyugodtan nézett rá.
— Semmit nem rendeztem meg. Te sodortad magad ebbe a helyzetbe.
— Te… te kegyetlen nő vagy! Szerettelek!
— Szerettél? — Réka kiszabadította a kezét. — Te csak saját magadat szeretted. Azt hitted, örökké csendben tűrök majd, szerényen és kiszolgáltatva. Amikor pedig már nem voltam az, hirtelen eszedbe jutott a „szerelem”. Csakhogy az nem így működik, Márk.
— Jogom volt…
— Hozzám nem volt jogod. Akkor sem. Most sem. Isten veled.
Nem nézett vissza. Márk az épület előtt maradt, tanácstalanul. Diána közben beszállt egy taxiba — egyedül.
Fél évvel később Réka megnyitotta a saját fotóstúdióját.
Nem volt hatalmas, de barátságos és meleg hangulatú. Tágas ablakok, professzionális fények, vadonatúj felszerelés. A bejárat fölé egyszerű nevet íratott: „Pont”. Mert ez jelentette számára az új kezdetet. Egy lezárást és egy indulást egyszerre.
Az első megrendelők Nóra ajánlására érkeztek. Aztán jöttek mások is, ismerősök ismerősei. Esküvőket, családi portrékat, gyerekfotókat készített. Minden egyes képkockába beletette a szívét.
Egy délután egy fiatal nő lépett be hozzá. Zavartan toporgott a háttér előtt.
— Szeretnék egy fotózást. Csak magamnak. Nemrég váltam el, és… szeretném újra látni, ki vagyok.
Réka megértően bólintott.
— Tudom, milyen érzés. Megmutatjuk, milyen gyönyörű vagy.
A fotózás csendes, bensőséges hangulatban telt. Amikor a képeket együtt nézték vissza, a nő szemében könnyek csillogtak.
— Évek óta nem láttam magam ilyennek. Köszönöm.
— Én köszönöm — válaszolta Réka. — Emlékeztett rá, miért is kezdtem bele ebbe.
Aznap este egyedül maradt a stúdióban. Kamillateát kortyolt, és a falra kitett fotókat nézte. Mosolygó arcok, ölelések, őszinte pillanatok. Élet.
Megrezdült a telefonja. Ismeretlen számról érkezett üzenet.
„Réka, Márk vagyok. Sajnálok mindent. Ostoba voltam. Ha egyszer beszélni szeretnél, itt vagyok.”
Végigolvasta, majd keserédes mosollyal törölte az üzenetet. A számot letiltotta.
Márk a múlt része maradt. A „csóró” jelzővel együtt, a megaláztatásokkal és a fájdalommal. Ott is a helye.
Itt, a lámpák lágy fényében, egy másik történet íródott. A saját története. Olyan befejezéssel, amelyet ő maga választott — és amely végre boldogságot jelentett.