Azóta sem tartották a kapcsolatot, így az örökség gondolata teljesen irreálisnak tűnt számára. Biztosan tévedés – győzködte magát.
Mégis, alig egy órával később már egy közjegyző irodájában ült. A szemüveges, ősz férfi komótosan rendezgette előtte a papírokat, majd tárgyilagos hangon beszélni kezdett.
— Balázs Nyikolajevicsnek nem született gyermeke. A felesége évekkel ezelőtt meghalt. Az apai ágon ön maradt az egyetlen élő hozzátartozó. A végrendelet szerint önre hagyta a belvárosban található háromszobás lakását, egy kertvárosi telket házzal együtt, valamint a bankszámláján lévő összeget. Az örökség összértéke megközelítőleg tizenöt millió forint.
Réka szinte levegőt sem kapott.
— Tizenöt millió forint — ismételte meg a közjegyző nyomatékosan. — És ezen felül az ingatlanok.
— Ez… valóban engem illet? — kérdezte bizonytalanul.
— Természetesen. A végrendelet egyértelmű, az ön neve szerepel benne. Fél év áll rendelkezésére az ügyintézéshez, de célszerű mielőbb elindítani a folyamatot.
Amikor kilépett az utcára, úgy érezte magát, mintha nem is a saját testében járna. A szemközti kávézóba menekült, rendelt egy lattét, és próbálta összeszedni a gondolatait. A csésze finoman koccanva ért az asztalhoz, ő pedig észrevette, hogy remeg a keze.
Tizenöt millió. Egy belvárosi lakás. Egy ház kerttel.
Alig egy órája még a bíróság folyosóján hallgatta, ahogy Márk mindenki előtt nincstelennek nevezi. Most pedig — papíron legalábbis — többszörösen vagyonosabb volt nála.
Megrezdült a telefonja. Nóra üzenete villant fel:
„Na, mi volt? Tarts ki! Ha akarsz, gyere át hozzám.”
Réka gyorsan válaszolt:
„Köszönöm, minden rendben. Majd személyesen mesélek. Még én sem fogtam fel.”
Egy héttel később hivatalosan is az örökség birtokába lépett. Átírták a lakást, hozzáférést kapott a bankszámlához, és kiment megnézni a kertvárosi házat is. Az épület nem volt új, de masszív falai biztonságot sugároztak, a kert gondosan ápolt volt. Eladhatta volna, szép összegért.
Mégsem tette.
A hely valami különös, gyermekkori nyugalmat árasztott. Az almafák illata, a frissen nyírt fű, a csend — mind a nagymamáját és a régi nyarakat idézték. Úgy döntött, megtartja.
Közben új életet kezdett. Kivett egy világos, tágas lakást a belváros közelében, hatalmas ablakokkal. Vett egy professzionális fényképezőgépet, amilyenről évek óta álmodott, és beiratkozott egy stúdiófotós tanfolyamra.
Az örökségről senkinek sem beszélt. Csak Nórának. A barátnője elképedve hallgatta.
— Réka, te most komolyan tehetős vagy! Bármit megvalósíthatsz! Miért nem indítasz saját stúdiót?
— Még korai lenne — felelte mosolyogva. — Előbb tanulni akarok. Aztán meglátjuk.
A nyugalom azonban nem tartott sokáig.
Két héttel a válás után megszólalt a telefonja. Márk neve jelent meg a kijelzőn.
— Szia, Réka — szólt bele szokatlanul lágy hangon. — Hogy vagy? Gondolkodtam… lehet, hogy elsiettük ezt az egészet.
— Mit siettünk el? — kérdezte hűvösen.
— A válást. Talán még beszélnünk kellett volna. Eszembe jutottak a szép időszakaink, és rájöttem, mekkora hibát követtem el.
— Márk, a bíróságon mindenki előtt nincstelennek neveztél.
— Dühös voltam, meggondolatlan. Sajnálom. Tényleg. Találkozhatnánk, hogy nyugodtan átbeszéljük?
— Nincs miről beszélnünk.
— Ne légy ilyen. Hiányzol. Próbáljuk meg újra.
Réka bontotta a hívást.
Márk azonban nem adta fel. Három napon át hívogatta, üzeneteket küldött, még Nórához is elment, de a barátnő szó szerint az ajtóból tessékelte ki. Virágot küldött a régi címére, ahol Réka már nem lakott.
Aztán hirtelen elcsendesedett. Réka végre fellélegzett.
Egy hónap múlva azonban ismét felbukkant — ezúttal ügyvéddel az oldalán. Keresetet nyújtott be a bíróságra.
A beadvány szerint igényt tartott azokra a javakra, amelyeket Réka a válás után szerzett, arra hivatkozva, hogy az örökség „a házasság alatt tanúsított közös erőfeszítések eredményeként” illeti meg őket.
Réka hitetlenkedve olvasta a sorokat.
Fele részt követelt a lakásból, a pénzből, a kertvárosi házból. Azzal érvelt, hogy erkölcsileg és anyagilag támogatta a feleségét, ami lehetővé tette számára a rokoni kapcsolatok fenntartását.
Nóra dühösen csapta az asztalra a papírokat.
— Ez teljesen megőrült! Miféle rokoni kapcsolatokról beszél? Hiszen azt a nagybácsit alig ismerted!