— Tíz éven át húztam az igát, mint egy barom. Most végre keresek magam mellé egy hozzám illő nőt.
Réka az ablak alatti padon ült, tekintetét a kövezetre szegezte. Ujjai remegtek, a mellkasa szorított, alig kapott levegőt. A folyosón várakozók összesúgtak: némelyek sajnálkozva figyelték, mások inkább elfordították a fejüket.
Márk azonban egyre jobban belelendült, láthatóan élvezte, hogy közönsége van.
— Ugyan, kicsoda ő? Egy sikertelen fotós. Tíz évig otthon ült, és semmit nem tett le az asztalra. Mindent én fizettem: a lakást, a kocsit, a nyaralásokat. És ő? Csak kattintgatott a fényképezőgépével.
Márk ügyvédje zavartan megköszörülte a torkát, de a férfi nem fogta vissza magát.
— Azt hitte, eltartom élete végéig? Szó sem lehet róla. Harmincöt éves vagyok, jogom van normális élethez. Olyan nőhöz, akinek van értéke.
Réka lassan felemelte a fejét, és ránézett arra az emberre, akiért egykor feladta a biztos állását egy reklámügynökségnél, visszautasította a szegedi költözést, sőt még azt az ajánlatot is, hogy saját stúdiót indítson.
Mert Márk akkor azt mondta: „Mine k neked karrier? Majd én megteremtem a biztonságot. Csak maradj mellettem.”
És ő mellette maradt. Egy teljes évtizeden át.
Főzött, takarított, tartotta benne a lelket, amikor gondjai akadtak a munkahelyén. Otthon várta, amikor céges vacsorákra hivatkozva későn ért haza. Hallgatott, amikor ittasan rátámadt szavakkal, és haszontalannak nevezte.
Most pedig itt álltak a bíróság folyosóján. A történet vége: nyilvános megaláztatás.
— Márk, elég — szólalt meg halkan.
— Miből elég? Csak az igazat mondom. Nélkülem ki vagy te? Senki. Még egy albérletre sem futná.
— Van két kezem és eszem. Megoldom.
— Persze, majd megoldod — legyintett gúnyosan. — Kiveszel egy szobát valami lepukkant helyen, aprópénzért vállalsz munkákat. Én meg már Diánával járok. Tudod, jogász. Komoly irodánál dolgozik. Na, ő aztán igazi nő!
Réka felállt, vállára vette a táskáját, és utoljára végigmérte a férfit.
— Őszintén kívánom, hogy légy boldog. Élj azzal, akivel akarsz. Csak hagyj békén.
Elindult a tárgyalóterem ajtaja felé. Márk még utána kiáltott:
— Nehogy egyszer visszakéredzkedj! Ez a vonat már elment!
Réka nem fordult vissza.
Az eljárás gyorsan lezajlott.
Márk mindenbe belement: a lakás az övé, az autó az övé, még a szülei nyaralója is nála marad. Rékának csupán a személyes holmijai jutottak és a régi fényképezőgép, amelyet még az első fizetéséből vett, jóval a házasság előtt.
A bíró felolvasta az ítéletet. Márk elégedetten firkantotta oda a nevét. Réka csendben írta alá a papírokat. Nem sírt. Csak kimerült volt.
Kilépett az utcára. Hűvös levegő csapta meg, az ég szürke felhőkkel volt tele. Leült a buszmegállóban, és elővette a telefonját. Nem volt hová mennie. Nóra felajánlotta, hogy meghúzhatja magát nála éjszakára, de Réka nem akart senkinek terhére lenni.
Ekkor megcsörrent a mobil. Ismeretlen szám villogott a kijelzőn.
— Halló?
— Jó napot kívánok. Réka Szergejevna Krylova?
— Igen, én vagyok.
— A Vetrova közjegyzői iroda keresi. Sürgősen be kellene fáradnia hozzánk iratok aláírása miatt.
— Miféle iratokról van szó? Nem értem.
— Örökségi ügyről. Egy távoli rokona, Balázs Nyikolajevics Krylov három hónapja elhunyt. Ön az egyetlen törvényes örökös. Ha lehetséges, még ma jöjjön be, a címet elküldjük üzenetben.
Réka dermedten ült, kezében a telefonnal.
Balázs Nyikolajevics? Halványan rémlett neki a nagyapja testvére, akit egyszer látott a nagymamája temetésén. A férfi egy másik városban élt, és azóta semmilyen kapcsolatuk nem volt, ezért a hír teljesen váratlanul érte.