Kiabálásra, könnyekre, szemrehányásokra készült – valami heves jelenetre, amit könnyedén lesöpörhet az asztalról. Ehelyett ez a dermedt, már-már udvarias beleegyezés fogadta, és ettől egy pillanatra megingott. Aztán félreértette a helyzetet. Úgy könyvelte el, hogy Lilla végül belátta: nincs értelme ellenkezni. Hogy ő győzött.
Elégedett, fölényes mosoly ült ki az arcára. Hátrébb lépett az asztaltól, és magára öltötte azt a jól ismert, atyai szerepet, mintha most hozott volna egy nehéz, ám „felelősségteljes” döntést a közös jövőjük érdekében.
— Na látod. Tudtam, hogy értelmes vagy, és belátod, mi a helyes. Nem kellett volna ennyire felkapni a vizet. Reggel összeszedjük a legfontosabb holmikat, a többit meg hétvégén átvisszük. Anyukád biztos örülni fog.
Beszélt tovább, magabiztosan, tervezgetve, mintha minden már el lenne rendezve. Lilla csak nézte őt. Nem pislogott, nem reagált. Nem a férfit látta maga előtt, akivel éveket töltött el, hanem egy öntelt idegent, aki már előre ünnepli a diadalát. Nem szakította félbe, nem vitatkozott. Amikor befejezte, egyszerűen sarkon fordult, és szó nélkül kiment a konyhából.
Gergő ezt úgy értelmezte, hogy a felesége most próbálja feldolgozni a „vereséget”. Diadalittasan körbehordozta a tekintetét a helyiségen, amelyről már azt képzelte, hogy hamarosan a múlté lesz. Fejben számolt: mennyit spórolnak majd, hogyan alakulnak a költségek, milyen kényelmes lesz a szüleinél. Elképzelte, ahogy munka után hazatér, és ott várja az anyja meg Lilla – békés, gondtalan családi idill.
Alig telt el egy perc, amikor Lilla visszatért. A kezében a nagy, fekete sporttáskája volt – az, amelyet üzleti utakra és edzésre használt. Odalépett Gergőhöz, és minden különösebb érzelem nélkül a lába elé ejtette. A táska tompán puffant a padlón.
Gergő előbb a csomagra nézett, aztán Lillára. A magabiztos mosoly lassan leolvadt az arcáról.
— Ez meg micsoda? Segíteni akarsz pakolni? Nem szükséges, majd én—
— Mivel a kettőnk életéről egyedül döntöttél, mostantól élj is a saját döntésed szerint. Egyedül — felelte Lilla tárgyilagos hangon, mintha csak az időjárásról adna tájékoztatást. — A számodra oly kedves szülői lakásban.
Gergő arcán átfutott valami bizonytalanság. Lassan kezdte felfogni, mit is hall.
— Te most… miről beszélsz? Ki akarsz tenni? Csak mert normálisabb életet szeretnék nekünk?
— Nem nekünk, Gergő. Magadnak — javította ki higgadtan. — Én itt szeretnék élni. A saját otthonomban.
Oldalra lépett, szabaddá téve az utat a kijárat felé.
— Szedd össze, ami kell. Csak a legszükségesebbeket, ahogy mondtad. Egy óra bőven elég lesz. Holnapra már ne legyen itt semmid.
Az értetlenséget hirtelen düh váltotta fel. Arca elvörösödött, hangja megemelkedett.
— Elment az eszed? Ez a mi lakásunk! Itt élünk együtt! Nem rakhatlak ki csak úgy!
— Az én lakásom — felelte Lilla nyugodtan, mintha csupán egy apró tévedést pontosítana. — Úgy tűnik, mégiscsak az enyém. És nem én küldelek el. Te döntöttél a költözés mellett. Te jelentetted be a szüleidnek, hogy holnap érkezel. Én csak nem akarok útban lenni. Tiszteletben tartom az elhatározásodat. Menj. Már várnak.
Gergő tátogott, de nem jöttek a szavak. Az a magabiztosság, amellyel az imént még a jövőt tervezgette, darabokra hullott. Rádöbbent, hogy Lilla nem fenyegetőzik, nem zsarol, nem próbál alkudozni. Egyszerűen kizárja az életéből. Hideg következetességgel. Visszavonhatatlanul. Egy pillanat alatt megszűnt férj lenni – csupán egy nem kívánt jelenlét lett a lakásban.
— Ezt még meg fogod bánni! — préselte ki végül, de a hangja erőtlenül csengett.
Lilla vállat vont.
— Lehet. De az majd a jövő gondja. Most van ötvennyolc perced.
Azzal hátat fordított neki, és bement a szobába, magára hagyva a konyhában. Gergő ott állt a hirtelen idegenné vált tér közepén, tekintete a lábánál heverő fekete táskára szegeződött. Ez nem veszekedés volt. Nem jelenet. Ítélet.
És a kötelet, amely most a nyaka köré szorult, saját kezével húzta meg.