A tenyere nagyot csattant az asztallapon. A mosogató mellett száradó tányérok finoman összekoccantak, mintha ők is összerezzentek volna.
— Úgy kapaszkodsz ebbe a lakásba, mintha ez lenne az utolsó kapaszkodód az életben! — csattant fel Gergő. — És én? És mi? A család azt jelenti, hogy minden közös. Hogy az ember képes félretenni a saját kényelmét a közös érdekért!
Lilla lassan, szinte kimérten tette le a kezében tartott kést. A penge tompa koppanása a fa felületen betöltötte a konyhát; ezen kívül csak a férfi zaklatott lélegzete hallatszott. A nő megtörölte a kezét a konyharuhában, mozdulatai szándékosan higgadtak voltak. Ez a nyugalom olaj volt a tűzre.
— Félretenni? — ismételte csendesen. — Félretettem, amikor a szabadnapomon is a szüleidhez mentem a nyaralóba, pedig hetek óta pihenni szerettem volna. Félretettem, amikor megfőztem a kedvenc, tocsogó carbonarádat, miközben én rá sem tudok nézni. Amit te kérsz, az nem kompromisszum. Az teljes meghátrálás. Azt akarod, hogy adjam fel az egyetlen helyet, ami valóban az enyém, a biztonságomat, a saját teremet — a te szüleid kényelméért. És ezt nevezed közös jónak?
— Igen, annak! — vágott vissza azonnal. — Mert az a pénz, ami bejön, kettőnké lesz! Végre nem kell minden forintot számolgatnunk. Te ezt nem értheted. Neked mindent készen adtak. A lakás az öledbe hullott, így könnyű királynőként üldögélni benne! Én dolgozom, hogy egyáltalán előrébb jussunk. És amikor találok egy ésszerű megoldást, te a „nyugalmadat” félted!
A szavai metszettek. Egyetlen mondattal leértékelte a munkáját, a szüleit, még azt is, hogy joga van a saját tulajdonához. Úgy állította be, mintha ő egy elkényeztetett teher lenne, ő pedig a családért vért izzadó hős.
— Ezt a lakást a szüleim nekem adták, Gergő. Nem nekünk. Nekem — mondta Lilla halkan, de határozottan. — Azért, hogy mindig legyen egy hely, ahol biztonságban vagyok. Nem fogom hagyni, hogy az ajándékuk a te bevételed forrása és az én megalázásom eszköze legyen. Ha több pénzre van szükséged, keress megoldást. Vállalj pluszmunkát, kérj fizetésemelést, találj ki bármit. De ne az én rovásomra.
Gergő tekintete elsötétült. Egy lépést tett felé, és egy pillanatra úgy tűnt, mintha meg akarná ragadni. A keze ökölbe szorult, de végül megállt. A levegő sűrűvé vált közöttük, feszült, vágni lehetett volna.
— Szóval így állunk… „enyém” meg „tiéd” — mondta gúnyosan. — Akkor nincs is család. Csak te vagy, meg a saját érdekeid. Azt hittem, egy oldalon állunk. Most kiderül, hogy csak egy kényelmes albérlő vagyok a te lakásodban.
— Egy csapat nem hoz döntéseket a másik feje fölött — felelte azonnal. — Megbeszél, nem pedig kész tények elé állít.
Ekkor Gergő arca megkeményedett. Látszott rajta, hogy eldöntötte: ha érvekkel nem győz, erőből fog. Felemelte az állát, tekintetében ott csillogott a véglegesség. A hangja hideg és hajthatatlan lett.
— Ki mondta, hogy ez kérdés? — szólalt meg lassan. — Nem vitatkozunk tovább. Már eldöntöttem. Szóltam a szüleimnek is, hogy holnap megyünk.
A csend, ami erre következett, nem volt zajos vagy feszült. Inkább üres. Mintha kiszívták volna a levegőt a helyiségből. Lilla ekkor érezte, hogy benne valami végérvényesen eltörik. Az a meleg, élő érzés, amely eddig arra késztette, hogy engedjen apróságokban, hogy eltűrje Ildikó megjegyzéseit, hogy higgyen a közös terveikben — egyszerűen kihunyt. A helyén dermesztő, tiszta hideg maradt.
Úgy nézett Gergőre, mintha most látná először. Nem a férfit, akit szeretett, hanem egy idegent, aki jogot formál az otthonára és parancsokat osztogat.
Finoman félrebillentette a fejét, és ajkán alig észrevehető, különös mosoly jelent meg.
— Rendben — mondta higgadtan, már-már derűsen. — Akkor holnap te mész.
A nyugalma egy pillanatra kizökkentette Gergőt; nem ilyen reakcióra számított.