— Akkor szerinted én vagyok a hibás, amiért egy élhetőbb életet szeretnék kettőnknek? — csattant fel Gergő, és ellépett az ajtófélfától, amelynek eddig támaszkodott. Az arca egy pillanat alatt elveszítette a korábbi lelkes fényét; a helyét sértettség és makacs keménység vette át. — Kitaláltam egy működő rendszert, amivel végre kimászhatnánk ebből a szűkös helyzetből, félretehetnénk, építkezhetnénk. Te pedig az első perctől falat húzol. Ez hálátlanság.
Lilla szó nélkül visszafordult a pulthoz, ujjai ismét a kés nyele köré záródtak. A zöldségek aprítása most már nem egyenletes, nyugodt mozdulatokkal történt; a penge ideges, pattogó hangot vert a deszkán, mintha a feszültség ritmusát adná.
— A te elképzelésed, Gergő, legfeljebb neked és az anyádnak fantasztikus — felelte halkan, de élesen. — Te megkapod a pénzt és a szabad kezet, hogy beszálljak a háztartásába, ő pedig teljes beleszólást a lakásunkba. És én? Mit nyerek? Egy szobát egy olyan otthonban, ahol szemmel láthatóan nem látnak szívesen, plusz napi kioktatást? Igazán csábító ajánlat.
Megkerülte az asztalt, hogy szemtől szembe álljon vele. Gergő azonban következetesen kerülte a tekintetét; inkább Lilla kezét figyelte, a felkockázott, élénkpiros paprikadarabokat.
— Túlzol. Senki sem gyűlöl téged — mondta feszülten. — Anyu egyszerűen más generáció. Szókimondó, ennyi. A maga módján törődik velünk. Azt szeretné, ha összetartanánk, ha igazi család lennénk. Te viszont sosem próbáltad őt megérteni. Mindig eleve elutasítod.
— Megérteni? — Lilla felnevetett, de a hangjában nem volt derű. — Teljesen tisztában vagyok vele, milyen. Emlékszel, amikor „a mi érdekünkben” kidobta az összes fűszeremet, mert szerinte idegen, mérgező szaguk volt? Vagy amikor kijelentette, hogy az otthoni munkám nem munka, csak kifogás, és inkább suvickolhatnám a lépcsőházat, mert annak legalább látszana az eredménye? Hidd el, értem én. Az ő szemében mindig én leszek a kívülálló, a kényelmes, a nem megfelelő meny. De ebbe a szerepbe nem fogok önként belesétálni.
Gergő idegesen végigsimított a haján, majd járkálni kezdett a szűk konyhában. A mosogató és az ablak között fordult oda-vissza, mint egy bezárt állat, amely nem talál kiutat.
— Jelentéktelen dolgokon lovagolsz! — tört ki belőle. — Igen, mondott ezt-azt. Ilyen a természete. Mintha a te családod makulátlan lenne! Mi most komoly kérdésekről beszélünk: a jövőnkről, anyagi biztonságról, arról, hogy egyszer vehessünk egy tágas, normális lakást. Te meg a fűszereket hozod fel példának! Ez önzés, Lilla. Egy feleség támogatja a férjét, nem akadályozza.
— Támogatni igen — felelte, és végre ránézett. A pillantása hideg volt és metsző, akár az acél a kezében. — De nem úgy, hogy közben feladom a méltóságomat és a nyugalmamat. Ez a lakás — körbemutatott a konyhán, a kopott, de otthonos bútorokon — az én menedékem. Az egyetlen hely, ahol fellélegezhetek. És te azt kéred, adjuk ki idegeneknek, én pedig költözzek be a folyamatos rosszallás közepébe. Mindezt egy homályos „közös kassza” ígéretéért, amely felett végül az anyád mondaná ki a végső szót.
Gergő megállt előtte, szinte ráhajolt az asztalra. Az arca kipirult az indulattól.
— Ez nem a te külön birodalmad, Lilla, hanem a mi közös otthonunk! — emelte fel a hangját. — Család vagyunk. Ami a miénk, az közös. A döntéseket együtt kell meghoznunk, a közös érdek alapján.
— Pontosan erről beszélek. Együtt. — Lilla hangja csendesebb lett, de annál határozottabb. — Te viszont kész tervvel álltál elém, amiben az én szerepem az, hogy csendben alkalmazkodjak. Meg sem kérdeztél, mit gondolok. Számodra ez a lakás nem az otthonom, csak egy befektetés. Egy tárgy, amit pénzzé lehet tenni.
— Nem tárgy? Dehogynem az! Tégla és beton, semmi több! — vágta rá Gergő. — Miért állna itt kihasználatlanul, ha dolgozhatna értünk?
A hangja már nemcsak éles volt, hanem dühös is; átlépte azt a határt, ahol a vita még visszafordítható. Egy hirtelen mozdulattal lendítette a kezét az asztal felé.