— Persze, máris! Pakoljak össze egyik napról a másikra, hagyjam itt az egész életemet, és cuccoljak át a szüleidhez? Van egy saját lakásom, ott fogok élni, és eszem ágában sincs bérbe adni!
— Lilla, gondolkodtam valamin… Kitaláltam, hogyan lendíthetnénk egy nagyot az életünkön — Gergő hangja szinte csöpögött az önelégültségtől, és már előre élvezte a dicséretet, amit remélt.
A konyhában találta meg a feleségét. Lilla éppen vacsorához aprította a zöldségeket; a kés egyenletesen suhant végig az uborkán, szabályos, vékony szeleteket hagyva maga után. A nő nem fordult felé teljesen, csak a válla fölött pillantott rá, miközben folytatta a munkát.
— Ha a „nagy dobásod” megint valami még nagyobb autóhitel, akkor kímélj meg a részletektől.
— Nem, ennél sokkal komolyabb! Ez stratégiai lépés — jelentette ki, miközben beljebb sétált. Magával hozta az utcai hideg levegőt és az olcsó irodai kölnije szagát. Megállt az ajtófélfánál, karba tett kézzel, mintha valami korszakalkotó ötletet készülne bejelenteni. — Elköltözünk.
A kés megállt Lilla kezében. Lassan letette a vágódeszkára, majd szembefordult a férjével. A tekintete higgadt maradt, de érezhetően megfeszült.
— Hová? Másik város? Kaptál valahol állást?
— Még ennél is egyszerűbb. Nem megyünk sehova messzire. A szüleimhez költözünk, Székesfehérvárra. — Szélesen mosolygott, mintha valami álomlehetőséget kínálna, nem pedig azt, hogy beköltözzenek a szülei háromszobás paneljába, Ildikó birodalmába, ahol Lilla eddig is csak „az a fennhéjázó városi lány” volt.
— Ugye most csak ugratni próbálsz? — kérdezte Lilla, de a hangjából hiányzott a humor.
— Dehogy viccelek! Hallgasd végig. A lakás nagy, három szoba, mindenkinek jut tér. Apám úgyis egész nap a tévé előtt ül, alig használja a saját szobáját. Anyának jól jönne a segítség, állandóan a derekára panaszkodik. Ott lennénk a közelben, támogatnánk őket. A rezsit megspórolnánk — gondolj bele, mennyit jelentene! — sorolta lelkesen. — És itt jön a lényeg: a te kis lakásodat kiadjuk. Most simán elkérhetünk érte havi negyven-ötvenezer forintot. Az a pénz menne a közös kasszába. Pár év, és összegyűlik az önerő egy nagyobb, saját otthonra!
Elhallgatott, és várakozva figyelte a feleségét, mintha tapsra számítana.
Lilla nem szólt azonnal. A fejében villámgyorsan peregtek a lehetséges jövő képei: Ildikó kritikus pillantása a leves fölött, a ki nem mondott szemrehányások a portörlés miatt, a megjegyzések Gergő ingének vasalására. A kioktatások arról, hogy „egy rendes asszony” hajnalban kel és süteményt süt, nem pedig a laptopját bámulja. Egy élet, ahol minden mozdulatát figyelik, mérlegelik, majd kiforgatva adják tovább a fiának. És közben az ő lakása — a saját, biztonságos kis világa, amit a szülei segítségével teremtett meg — idegenek kezébe kerülne.
— Szó sem lehet róla! Most tényleg azt várod, hogy felszámoljam a saját életemet, és beköltözzek a szüleidhez? Van egy otthonom, és nem fogom kiadni senkinek.
Gergő arca megkeményedett. Látszott rajta, hogy nem ilyen reakcióra számított. Összevonta a szemöldökét, sértett döbbenet ült ki rá.
— Félreértesz. Ez a családunk érdeke. Ennyire önző lennél? Én előre gondolkodom, a jövőnket építem, te meg csak…
— Miféle jövőről beszélsz, Gergő? Olyanról, ahol ingyen cseléd leszek az anyád mellett? Olyanról, ahol egyetlen négyzetméterem sincs, ami valóban az enyém, csak azért, mert te több pénzt akarsz a közös számlán látni?