A csupasz polcok mintha némán kérdőre vonták volna, mégis különös könnyedség áradt szét benne. A csend most nem nyomasztotta, inkább azt jelezte: végre levegőhöz jutott.
— Ez az én otthonom — suttogta maga elé, miközben leereszkedett a fotelbe, és két tenyerével átölelte a gőzölgő teáscsészét.
A nyugalmat hirtelen éles csengőszó törte meg. Réka összerezzent. Az ajtóban Petra állt, arcán a megszokott, túlzottan kedves mosollyal.
— Rékám! Épp erre vitt az utam…
— Természetesen — felelte száraz hangon, és félreállt, hogy beengedje.
— Most jövök egy állásinterjúról — kezdett bele sietve Petra, miközben már bent is volt. — Rettenetesen kifáradtam, és majd éhen halok. Nincs valami ennivalód?
— Találunk valamit — mondta Réka, és a konyha felé indult.
Amíg a mikróban melegítette a boltban vásárolt rakott ételt, Petra eltűnt a lakás belsejében. Mielőtt eltűnt volna a folyosón, még odavetette:
— Csak megigazítom a sminkem.
Egy perccel később éles, ingerült kiáltás hasított a levegőbe a hálószoba felől.
— Réka! Hová lett minden?!
Petra feldúlt arccal rontott be a konyhába.
— Hol vannak a ruháid? És az ékszereid? Miért dugtad el őket?
Réka komótosan tányérra szedte az ételt, mintha nem is értené a kérdést.
— Miről beszélsz pontosan? — pillantott rá higgadtan.
— Ne játsszad az értetlent! Láttam a Chanel-darabjaidat! Meg azokat a köves kitűzőket!
— Fogalmam sincs, milyen kitűzőkről beszélsz — vont vállat Réka, és az asztalra tette a tányért.
Ebben a pillanatban kulcs fordult a zárban. Az ajtó kinyílt, és Gergő lépett be, mögötte pedig Beáta magas, tekintélyt parancsoló alakja töltötte ki a teret.
— Meglepetés! — vigyorgott Gergő. — Anyu kitalálta, hogy benéz vacsorára.
— Micsoda váratlan öröm — gondolta Réka keserűen. „Teljes a felvonulás.”
Beáta azonnal birtokba vette a konyhát. Lassan végigmérte az asztalon gőzölgő, egyszerű fogást, és rosszallóan felszisszent.
— Ezzel kínálod a fiamat? — csóválta a fejét. — Gergő egész nap dolgozik, te pedig ilyen étellel várod?
— Anya, kérlek… — morogta Gergő, kerülve Réka tekintetét.
Petra máris az anyjához simult.
— Tudod, mit csinált? — súgta, de úgy, hogy mindenki tisztán hallja. — Mindent eltüntetett! Tegnap még roskadozott a szekrény a ruháktól és az ékszerektől, ma meg kong az ürességtől.
Beáta lassan Rékára emelte a szemét. Tekintete hideg volt és számonkérő.
— Ez igaz?
— És ha igen? — felelte nyugodtan Réka. — Az én tulajdonom. Jogom van eldönteni, hol tartom.
— A te tulajdonod? — csattant fel Petra. — Gergő családjában minden közös! Ugye, anya?
— Nálunk sosem létezett ez a „enyém–tiéd” gondolkodás — jelentette ki Beáta szigorúan. — A család mindent megoszt.
Gergő közelebb lépett, és megfogta Réka könyökét.
— Réka, miért volt erre szükség? — hangjában szemrehányás csengett. — Három saját üzleted van. Komolyan sajnálsz Petrától néhány ruhát?
Réka lassan kiszabadította a karját a férfi szorításából, és élesen ránézett.
— Néhány ruhát? — ismételte halkan, de a hangjában már ott vibrált a visszafojtott indulat. A következő pillanatban érezhető volt, hogy nem hagyja szó nélkül a vádat.