— Az a kitűző azóta sem került elő — szűrte a fogai között Réka.
— Már megint felfújod a dolgot — legyintett Gergő türelmetlenül. — Egy jelentéktelen ékszer volt. Lehet, hogy te hagytad el valahol.
— Nem volt sem jelentéktelen, sem olcsó — csattant fel Réka. — Kézzel készített ezüst darab, anyám emléke. Petra, hozd vissza.
— Nincs nálam semmi! — háborgott a sógornő. — Kitalálod az egészet, Gergő, hát nem látod?
Réka lassan a férjére emelte a tekintetét. Hangja csendes volt, de határozott.
— Akkor figyelj. Ha a dolgaim nem kerülnek vissza hozzám, Petra abban megy az interjúra, amiben érkezett.
— Ne csinálj jelenetet — fintorgott Gergő. — Látod, mennyire nincs semmije szegénynek. Nem dúskáltunk soha a pénzben, neki is jár néhány csinos ruha. Add oda, amit kér. Attól még nem leszel kevesebb.
Ekkor Réka megértette, hogy nincs értelme tovább magyaráznia. A vita átlépett egy határt.
— Úgy látom, már mindent eldöntöttetek helyettem — fonta össze a karját, majd hátrálni kezdett az ajtó irányába. — Akkor nincs miért maradnom. Vacsorázzatok csak, ahogy tetszik.
Nem reagált a férje utána kiáltott szavaira. Kilépett a lépcsőházba, és mély levegőt vett. Szüksége volt távolságra, hogy tisztán lásson. Céltalanul járta az utcákat egészen éjfélig, fejében újra és újra lejátszva az elmúlt hónapok jeleneteit. Mire hazaindult, már körvonalazódott benne az elhatározás.
Másnap, miután Gergő munkába indult, Réka felhívta az irodát, és szabadságot kért néhány napra.
— Istenem… — suttogta, amikor kitárta a gardrób ajtaját. — Két évig építettem ezt a ruhatárat, és most egyetlen délelőtt alatt kell biztonságba helyeznem.
Rendszeresen, szinte leltárszerű pontossággal emelte le a vállfákról a legértékesebb darabokat: estélyiket, neves divatházak kosztümjeit, limitált szériás cipőket. Mindent gondosan összehajtott, és bőröndökbe fektetett.
Ezután a komód fiókjai következtek. Az évfordulóra kapott fülbevalók, a finom arany karkötők, a zafírral díszített nyaklánc — mind külön ékszerdobozba került.
— Ruhák pipa, ékszerek pipa — morogta maga elé, miközben az antik szobrocskákat csomagolta. — Vajon mi lenne a következő? Talán maga a lakás?
A vázákat, porcelánfigurákat és minden apró dísztárgyat, amelyre Petra valaha vágyakozva pillantott, törölközőbe bugyolálva dobozokba rejtette. A polcok lassan kiürültek.
Dél körül három nagy bőrönd és több lezárt kartondoboz sorakozott az előszobában. Réka taxit rendelt.
— Anya, szia — ölelte meg Emesét, amikor az ajtót nyitott. — Ne haragudj a váratlan betoppanásért.
Emese tekintete végigfutott a lépcsőházban várakozó, csomagokkal megpakolt autón.
— Rékám, mi történt? — kérdezte aggodalmasan.
— Hosszú történet. Segítesz először bevinni mindent? Utána elmondom.
Szó nélkül pakoltak be a vendégszobába. Amikor végeztek, Réka levette a zakóját, és fáradtan leült a konyhaasztal mellé.
— Elköltöztél Gergőtől? — kérdezte Emese egyenesen. — Hiszen a lakás a tiéd is.
— Nem költöztem el. Csak azt hoztam el, amit a saját fizetésemből vettem — magyarázta, majd részletesen beszámolt Petra „kölcsönvételeiről” és arról, hogy a férje rendre félrenézett.
— Értem — sóhajtott az anyja. — De ez még nem oldja meg a gondot.
— Tudom. Most csak időre van szükségem, hogy átgondoljam.
Miután visszatért, lassan végigsétált a szokatlanul kongó lakáson, ahol a megüresedett polcok némán jelezték, hogy valami végérvényesen megváltozott.