— Hová tűntek a ruháid? És az ékszertartó miért üres? — a sógornőm már megint kopogás nélkül matatott a gardróbban, de most nem ért váratlanul.
Réka az órára pillantott: hat óra öt perc. Petra ilyenkor szokott felbukkanni, szinte percre pontosan.
Ledobta a cipőjét, a táskáját hanyagul a kanapéra ejtette, aztán kiment a konyhába. Kinyitotta a hűtőt, de csak a hideg fény és néhány árválkodó doboz fogadta. Egész nap a raktárban intézte a könyvelési zűrzavart, még ebédelni sem jutott ideje.
Megszólalt a csengő. Réka mély levegőt vett, mielőtt ajtót nyitott.
— Jaj, drága menyecske, szervusz! Épp erre jártam, gondoltam, beugrom — csacsogta Petra, és már be is lépett, mintha természetes volna, hogy nem vár meghívásra.
— Rékának hívnak — felelte hűvösen. — És most értem haza a munkából.
— Csak pár percre jöttem! — legyintett Petra, miközben már a nappali felé surrant. — Holnap interjúra megyek, és nincs egy rendes göncöm sem!
Réka lehunyta a szemét, és csendben tízig számolt.
— Mit szeretnél pontosan?
— Csak körülnéznék nálad — tárta ki máris a szekrényajtót Petra. — Annyi ruhád van, hogy egy blúz fel sem tűnik majd!
Réka keserűen elmosolyodott. Mindig így kezdődik: „csak kölcsön”, aztán soha nem kerül vissza semmi. Petra nem kertelt, egyszerűen kiszemelte, ami tetszett neki, és vitte.
— Nahát! — kiáltott fel, amikor előhúzott egy selyemblúzt. — Chanel? Azta! Az árcédula még rajta van… Mennyit adtál ezért?
Réka felidézte, hogyan spórolt rá két hónapon át, mire megengedhette magának.
— Ötvenezer forintot.
Petra elismerően füttyentett.
— És Gergő tudja, hogy ennyit költesz holmira?
— A saját keresetemből vettem — felelte szárazon Réka. — És nem „holmi”.
Petra már a fésülködőasztalnál állt, ahol az ékszerek sorakoztak.
— Ezeket a fülbevalókat elkérhetem? Tökéletesek lennének a blúzhoz.
— Nem — rázta meg a fejét Réka. — Anyukámtól kaptam.
— Milyen szűkmarkú vagy! — húzta el a száját Petra. — Ja, és az a parfüm, amit múltkor elhoztam, elfogyott. Tudnál adni még egyet?
— Az tizenkétezer forintba került.
— Honnan kellett volna tudnom? Nálatok minden aranyáron van — nevetgélt Petra. — Láttam azt az ezüst karkötődet is. Felvehetném egy időre?
Ekkor csapódott az előszobai ajtó: Gergő ért haza.
— Kedvenc hölgyeim! — dugta be a fejét mosolyogva. — Mi folyik itt?
— A húgod ismét a dolgaimat válogatja — felelte Réka, karba font kézzel.
— Már megint ezzel jössz! — forgatta a szemét Petra. — Gergő, mondd meg a feleségednek, hogy a családban megosztjuk egymással, amink van. Anyu sem erre tanított?
Réka a férjére nézett, szinte némán kérve a támogatását.
— Réka, most tényleg sajnálod tőle? — vont vállat Gergő. — Holnap fontos interjúja lesz. Hadd vigye el, amire szüksége van.
— A múltkor anyám ezüst kitűzőjét is „kölcsönvette” — mondta Réka feszült hangon. — Azóta sem került vissza, pedig világosan megmondtam, mennyit jelent nekem. És most sem szeretném, ha ugyanaz történne.