— Gergő, a húgod majdnem félmillió forintnyi értéket hordott el innen! — csattant fel Réka, immár nem visszafogva magát.
— Ugyan már, ez nem igaz! — legyintett Petra sértődötten. — Csak néhány jelentéktelen dolgot vittem el.
— Jelentéktelen? — Réka karba tette a kezét, és hidegen sorolni kezdte. — Negyvenezer forintos ezüst bross, egy százharmic ezres tervezői ruha, tizenkétezres parfüm… Ezek szerinted apróságok?
— Micsoda fösvénység! — förmedt rá Beáta. — Az első perctől látszott, hogy nem közénk való vagy! A gazdagok már csak ilyenek: reszketnek a holmijukért, megosztani bezzeg nem tudnak!
A vita egyre hevesebbé vált. Az anyós széles mozdulatokkal hadonászott, és hosszasan ecsetelte, hogy az ő édesanyja még az utolsó falatját is képes volt odaadni másnak. Petra közben könnyes szemmel játszotta a megbántott áldozatot, Gergő pedig a családi összetartásról papolt, mintha ez mindenre felmentést adna.
Réka hallgatta a káoszt, és különös, jeges nyugalom szállta meg. Mintha egy csapásra kitisztult volna benne minden. Megvárta, amíg egy pillanatra elhalkul a kiabálás.
— Most pedig mindannyian elhagyjátok a lakásomat — mondta halkan, de megkérdőjelezhetetlen határozottsággal. — Azonnal.
A konyhára dermedt csend telepedett. Beáta tátott szájjal meredt rá, de hang nem jött ki a torkán.
— Te megőrültél? — ocsúdott fel elsőként Gergő. — A férjed vagyok! Ez a mi közös otthonunk!
— Nem, Gergő — rázta meg a fejét Réka. — Ezt a lakást még az esküvőnk előtt vettem. Az én nevemen van.
— Kidobod a férjed anyját az utcára? — fuldoklott Beáta a felháborodástól. — Ilyet még nem láttam!
— Szívtelen vagy! — vágta rá Petra. — Gergő, hogy köthettél ki egy ilyen nő mellett?
— Réka, nem tudod, mit beszélsz — próbálta megérinteni a vállát Gergő. — Család vagyunk. Érted? Család!
Réka hátrébb lépett, majd kihúzott egy fiókot a konyhapultból. Egy bőrkötésű jegyzetfüzetet vett elő, fellapozta, és olvasni kezdett.
— Összeírtam mindent, ami az elmúlt hónapokban eltűnt innen. Gyémánt fülbevaló, nyolcvanezer forint. Estélyi ruha, negyvenötezer…
— Petra… ez igaz? — nézett a húgára döbbenten Gergő.
A lány felsikkantott, de az arca elvörösödött.
— Kitaláció az egész!
— Az eltűnt tárgyak összértéke négyszáznyolcvankétezer forint — folytatta Réka rendíthetetlenül. — Ha nem mentek el azonnal, értesítem a rendőrséget, és feljelentést teszek lopás miatt.
— Úgysem mered! — sziszegte Beáta.
Válaszul Réka elővette a telefonját, és feloldotta a kijelzőt.
Gergő szó nélkül kezdte összeszedni a kabátját és a táskáját, kerülve Réka tekintetét. Petra zokogott, és minden felelősséget a sógornőjére hárított. Beáta átkokat szórt, azt ígérve, mindenkinek elmeséli majd, milyen kegyetlen ez a nő. Egy órával később az ajtó hangosan csapódott be mögöttük.
Amikor végre egyedül maradt, Réka lassan leereszkedett a kanapéra. A csend, amely körülvette, nem nyomasztotta — inkább felszabadította.
— Talán tényleg kemény vagyok — mondta halkan a falaknak. — De többé nem hagyom, hogy bárki átgázoljon rajtam.
A telefonja rezdült. Gergő üzenete érkezett: „Nem értem, hogy tehetted ezt. Szerettük egymást.”
Réka hosszan nézte a kijelzőt, majd válasz nélkül törölte az üzenetet. Abban a pillanatban tisztán látta: ami köztük volt, az nem szerelem volt. Csupán megszokás és kényelem — tisztelet és valódi érzelem nélkül.