A lakásra.
Október huszonnyolcadikán, pénteken Nóra szinte izgatottságtól remegve nyitotta ki a szemét. Úgy érezte, ma valami különleges vár rá. Benedek már ébren volt, a nappaliban ült a laptopja előtt, és a képernyőt figyelte. Nóra odalépett hozzá, hátulról átkarolta, arcát a vállához érintette.
— Jó reggelt — súgta a fülébe.
— Szia — válaszolta a férfi gépiesen, tekintetét le sem véve a monitorról.
Ildikó addigra már elindult dolgozni. Nóra magának készített reggelit, csendben elfogyasztotta, majd összeszedte a táskáját és elindult az irodába. Egész nap azt várta, hogy a telefonja megrezzen, hogy Benedek küld egy üzenetet, bármit, ami jelzi: nem felejtette el. De a készülék néma maradt.
A munkahelyén viszont nem maradt el a figyelmesség. A kollégák felköszöntötték, egy doboz csokoládét és egy csokor virágot kapott. Réka még egy saját sütésű süteménnyel is meglepte.
— Ma igazán hazamehetnél korábban — mosolygott rá. — Mégiscsak a születésnapod van.
Nóra végül egy órával hamarabb indult el. Útközben megállt egy kirakat előtt, ellenőrizte a sminkjét, megigazította a haját. A pulzusa felgyorsult. Mi van, ha Benedek csak eljátssza a feledékenységet? Talán otthon várja valami meglepetés, egy feldíszített lakás, gyertyák, torta…
Amikor kinyitotta az ajtót, az első pillanatban tudta, hogy hiába reménykedett. A lakásban csend honolt. Benedek a konyhában ült, a telefonját görgette, Ildikó pedig a tűzhely mellett állt, és vacsorát kavargatott.
— Ó, megérkeztél, Nórikám — fordult felé az anyósa. — Kérsz enni? Tésztát főztem húsgombóccal.
Nóra az előszobában maradt, mintha a küszöbhöz ragadt volna. Benedek végre felpillantott.
— Szia. Milyen napod volt?
— Rendben — felelte halkan.
Valami szorította a torkát. Szó nélkül bement a hálószobába, behúzta maga mögött az ajtót, és leült az ágy szélére. Ennyi volt hát. Nem jutott eszébe. A születésnapja ugyanolyan jelentéktelen Benedek számára, mint bármelyik átlagos péntek.
A falat nézte, próbálta visszatartani a könnyeit. Talán később kapcsol? Talán csak kivár?
De nem történt semmi. Benedek nem jött be hozzá, nem szólt egy szót sem. Végül Ildikó kopogtatott.
— Nórikám, gyere enni, kihűl az étel!
Kiment. Leült az asztalhoz, és erőltetetten kanalazni kezdte a tésztát, ami alig csúszott le a torkán. Benedek lelkesen magyarázott valamilyen programozási hibáról, Ildikó pedig félig rá figyelt, félig egy magazint lapozgatott.
— Benedek — szólalt meg Nóra halkan. — Tudod, milyen nap van ma?
A férfi felvonta a szemöldökét, gondolkodott.
— Huszonnyolcadika. Miért?
— Semmi… csak kérdeztem — suttogta, és a tányérjára szegezte a tekintetét.
Benedek vállat vont, és folytatta az evést. Nóra felállt, a vacsorát is otthagyta.
— Nem ízlik? — szólt utána Ildikó.
— De, nagyon finom. Csak megfájdult a fejem.
Visszament a szobába, lefeküdt, és az arcát a párnába fúrta. A könnyei feltartóztathatatlanul potyogtak. Hogyan felejthette el? Hogyan lehetett számára ennyire jelentéktelen?
Eszébe jutott, milyen lelkesen szervezte két hete Ildikó születésnapját. Mennyi energiát tett bele, mennyire kimerült, mire minden elkészült. Látta maga előtt, milyen büszkén hallgatta Benedek köszönetét, hogyan dicsérték a vendégek, hogy milyen gondos feleség. És most? Az ő napja mintha nem is létezne.
A gondolatai egyre sötétebb irányba sodródtak. Lehet, hogy Benedek már nem szereti? Talán csak kényelmes számára, hogy főz, mos, rendet tart? Lehet, hogy valójában semmit sem jelent neki?
Hirtelen felült, magára kapta a kabátját, és kiment a nappaliba. Benedek a tévé előtt ült.
— Elmegyek sétálni — mondta, igyekezve, hogy ne hallatszódjon a hangján a sírás.
— Rendben — felelte a férfi közömbösen, a képernyőről fel sem nézve.
Odakint már teljesen besötétedett. Hideg szél fújt, apró esőcseppek hullottak. Nóra céltalanul indult el az utcán, nem törődve azzal, merre viszi a lába. A könnyei összemosódtak az esővel. Addig ment, míg egy közeli kis parkhoz nem ért.
Leült egy padra a lámpafény alatt. Elővette a telefonját: három nem fogadott hívás Benedektől. Nem hívta vissza. Hadd érezze egy kicsit, milyen az, amikor valaki hiányzik. Hadd gondoljon bele, hogy ő nem egy tárgy, amit félre lehet tenni.
Zavaros gondolatok cikáztak a fejében. Talán el kellene válnia? Talán visszaköltözhetne a szüleihez? Vagy egyszerűen csak eltűnni egy időre, hogy végre észrevegyék, mennyire fáj neki ez az egész? A hideg egyre jobban áthatotta a kabátját, de még nem volt ereje felállni a padról.