Képes volt szó nélkül elsétálni a csordultig telt szennyeskosár mellett, átgázolni a konyhakövön szétfolyt vízen, vagy úgy becsukni a hűtőt, hogy fel sem tűnt neki: szinte üresen kong. Ilyenkor Ildikó csak sóhajtott egyet.
— Ugyan, mit vársz egy férfitól? — legyintett. — Örülj, hogy rendes, nem iszik, és szorgalmas.
Nóra többnyire igazat adott neki. Benedek valóban gyengéd természetű volt. Soha nem emelte fel a hangját, nem bántotta meg durva szóval, és ha látta rajta a fáradtságot, azonnal magához húzta. Csakhogy volt benne valami nyugtalanító könnyelműség. Olyan volt, mint egy nagyra nőtt kisfiú, akinek eszébe sem jut, hogy a világ nem működik magától.
Október derekán Benedek egyik este váratlanul megszólalt:
— Nóri, két hét múlva anya születésnapja lesz. Jó lenne rendesen megünnepelni. Hívjuk át a családot, pár barátot… szerintem leszünk vagy húszan.
Nóra gondolkodás nélkül bólintott.
— Rendben. Mivel kezdjük?
— Nem nagy ügy — felelte könnyedén. — Terítés, egy kis díszítés, vacsora. Te úgyis csodát művelsz, az én kis házi tündérem vagy.
Mosolyogva adott puszit az arcára. Nóra szívében melegség futott végig. Ildikó valóban sokat tett értük: náluk lakhattak, nem kellett beszállniuk a rezsibe. Ennyi igazán belefér — gondolta.
A következő két hét szinte észrevétlen suhant el. Nóra menüt tervezett, bevásárlólistát írt, dekorációt talált ki. A nagy nap reggelére szabadságot vett ki. Már hajnalban a konyhában sürgött-forgott. Ildikó elment egy ismerőséhez, hogy ne legyen útban, Benedek pedig a szobájába zárkózott egy „nagyon fontos” online megbeszélés miatt.
Nóra tésztát gyúrt a sós és édes pitékhez, salátához aprította a zöldségeket, többféle húst sütött, krémeket kavart a tortához. Délre sajgott a dereka, estére a talpa lüktetett, mégsem lassított. Három órára a nappali tele volt léggömbökkel és girlandokkal, az ünnepi asztal pedig roskadozott a fogások súlya alatt.
— Ez elképesztő! — ámult Benedek, amikor végre előkerült. — Nóri, zseniális vagy! Anya teljesen el lesz ragadtatva.
És valóban így történt. Ildikó meghatottan nézett körbe, amikor hazaért. Hat óra után sorra csengettek a vendégek, a lakás hamar megtelt beszéddel, nevetéssel és zenével. Nóra szinte megállás nélkül járt a konyha és a nappali között: tányérokat vitt, poharakat töltött, szeletelte a tortát. Benedek közben a társaság középpontjában ült, koccintott, történeteket mesélt.
— Micsoda dolgos menyed van! — lelkendeztek a rokonok. — Igazán szerencsés ember vagy, Benedek!
— Tudom, az is vagyok — felelte elégedetten.
Nóra egy pillanatra elkapta a férje büszke mosolyát, miközben tálcával a kezében elsietett mellette. Visszamosolygott, bár a keze már remegett a kimerültségtől. Éjfél is elmúlt, mire az utolsó vendég távozott. Ő pedig szinte összeesett a kanapén, annyira elfáradt, hogy még az átöltözéshez sem maradt ereje.
— Nagyon köszönöm, drága kislányom — telepedett mellé Ildikó. — Minden tökéletes volt. Igazi háziasszony lett belőled.
Nóra csak halványan biccentett. Beszélni sem tudott volna. Benedek addigra már aludt; nem várta meg.
Másnap alig bírt felkelni. Minden porcikája sajgott, a feje tompán lüktetett. Mégis munkába kellett mennie. Az ébresztőt is túlaludta, és csak hajszál híján ért be időben. Egész nap kábán mozgott, mintha fátyol borult volna az érzékeire. A kollégák közben lelkesen emlegették a közelgő dátumot: egy hét múlva, október huszonnyolcadikán lesz az ő születésnapja.
— Tervezel valamit? — kérdezte Réka, a főkönyvelő.
— Nem tudom… talán itthon ünneplünk — felelte tétován Nóra.
Valójában fogalma sem volt, mire számítson. Benedek nem hozta szóba a dolgot, de biztos volt benne, hogy nem felejtette el. Hiszen emlékszik rá. Biztosan készül valamivel.
A hét gyorsan elszaladt. Nóra többször is megpróbált óvatos célzásokat tenni, de Benedek mintha nem hallotta volna. A munkájáról beszélt, az új feladatokról, és arról, hogy talán fizetésemelést kap, így hamarabb összegyűjthetnek a közös lakásra. Nóra figyelte, hallgatta, és csendben várta, hogy végre egyszer róla is szó essen.