— Tehát az édesanyád születésnapjára nekem kell húsz emberre főznöm, az én ünnepemről pedig egyszerűen megfeledkeztél?!
Nóra először egy debreceni belvárosi kávézóban pillantotta meg Benedeket. A férfi az ablak mellett ült, laptopja nyitva volt előtte, és munka közben időről időre elmosolyodott valamin, amit a képernyőn látott. A mosolya nyílt és őszinte volt, olyan, ami önkéntelenül is odavonzza a tekintetet. Amikor véletlenül összenéztek, Nóra érezte, hogy forróság önti el az arcát.
— Ne haragudjon, meg tudná mondani, merre találok itt egy konnektort? — lépett oda hozzá a férfi néhány perc múlva. — Kicsit tovább maradtam a tervezettnél, és teljesen lemerült a gépem.
Ezzel az egyszerű kérdéssel indult minden.
Hamar kiderült, hogy Benedek programozóként dolgozik, ráadásul otthonról, távmunkában. Rajongott a régi filmekért, és ha szóba került egy-egy klasszikus, képes volt szenvedélyesen, részletekbe menően mesélni róla. Könnyed volt és szellemes, olyan ember, akivel természetesen gördül a beszélgetés. Nóra mellette különlegesnek érezte magát — mintha valóban számítana, mintha fontos lenne valakinek.
Alig fél évvel korábban költözött Debrecenbe az egyetem befejezése után. Egy lakást bérelt két lánnyal, és egy kisebb vállalkozásnál helyezkedett el könyvelőasszisztensként. A nagyvárosi élet azonban távol állt attól a csillogó képtől, amit korábban elképzelt magának filmek és sorozatok alapján.
A város hatalmasnak és személytelennek tűnt. Nem voltak barátai, a munkahelyén udvarias, de hűvös távolságtartással bántak vele, a lakótársai pedig a saját világukba zárkóztak.
Aztán belépett az életébe Benedek, és minden színt kapott. Felfedeztette vele Debrecen rejtettebb arcát, elvitte apró, hangulatos kávézókba, amelyeket csak a helyiek ismertek, és néha minden különösebb alkalom nélkül virágot állított haza. Három hónap után, naplementekor a Nagyerdő egyik csendes sétányán kérte meg a kezét. Nóra könnyei potyogtak az örömtől.
— Kimondhatatlanul szeretlek — suttogta Benedek, miközben letörölte az arcáról a könnyeket. — Te vagy a legjobb, ami valaha történt velem.
Az esküvőt visszafogottan tartották, szűk családi körben. Nóra szülei a vidéki otthonukból érkeztek, az édesanyja meg is hatódott, amikor a lánya az oltár elé lépett. Benedek már az esküvő előtt bemutatta Nórát az édesanyjának, Ildikónak. Az asszony barátságosan, de kissé hűvös figyelemmel fogadta — mintha csendben mérlegelné, kire bízza az egyetlen fiát.
— Benedek az én szemem fénye — mondta teázás közben. — Egyedül neveltem fel, az apja nagyon korán meghalt. Mindenem ő.
Nóra illedelmesen mosolygott, igyekezett a lehető legjobb benyomást kelteni.
Az esküvő után a fiatalok Ildikó háromszobás lakásába költöztek, amely jó környéken volt. Benedek azzal nyugtatta a feleségét, hogy ez csak ideiglenes megoldás: félretesznek az önerőre, és legfeljebb másfél éven belül saját otthonba költöznek.
— Anyának egyáltalán nem teher — magyarázta. — Sőt, még örül is, hogy nem marad egyedül.
Kezdetben valóban nem tűnt bonyolultnak az együttélés. Ildikó iskolaigazgató-helyettesként dolgozott, hajnalban indult, és estére kimerülten érkezett haza. Nóra természetesnek vette, hogy besegít: főzött, rendet rakott, bevásárolt.
Benedek ugyan otthonról dolgozott, mégis ritkán vállalt részt a házimunkából. Hol sürgető határidőre hivatkozott, hol fontos online megbeszélésre, máskor egyszerűen kiment a fejéből, mit kellene megcsinálni.
— Nórikám, megtennéd helyettem? — kérdezte bűnbánó, kedves mosollyal. — Most tényleg nem tudom félbehagyni.
Nóra pedig mosogatott, teregetett, ebédet készített. Nem neheztelt. Úgy gondolta, Benedek sokat dolgozik, és ő szeretne jó feleség lenni. Otthon is ezt látta: az édesanyja vitte a háztartást, az apja ritkán nyúlt bele. Számára ez volt a természetes rend.
Idővel azonban feltűnt neki valami. Benedek nem csupán keveset segít — mintha észre sem venné, mi minden vár elvégzésre. Képes volt úgy elmenni a mindennapi teendők mellett, mintha azok nem is léteznének.