Gergő arca elkomorult, a szája sarka idegesen megrándult.
– „Az én lakásom, az én lakásom…” – ismételte gúnyos hangsúllyal. – Talán én nem itt élek?
– Dehogynem, itt laksz – felelte Lilla higgadtan. – Viszont arról, hogy kik költöznek be ide, igenis jogom van dönteni.
– Az anyámról beszélünk! – keményedett meg Gergő hangja.
– Mónika így is gyakran átjön – válaszolta Lilla türelmesen. – De hat ember elszállásolása az ünnepekre már egészen más kérdés. Ehhez nem járulok hozzá.
A férfi hátradőlt, karba font kézzel, makacs hallgatásba burkolózva.
– Rendben. Majd még visszatérünk rá – vetette oda végül.
Ezzel a vita lezárult, legalábbis látszólag. Lilla leszedte az asztalt, elmosogatott, Gergő pedig bevonult a nappaliba, és bekapcsolta a tévét. A lakásban estig feszült csend uralkodott.
Másnap Lilla a megszokottnál később ért haza. A munkahelyén elhúzódott az értekezlet, utána pedig még az adminisztrációval is bajlódnia kellett. Mire belépett a lépcsőházba, már sötétedett. Amint kinyitotta az ajtót és levette a kabátját, azonnal megérezte, hogy valami nincs rendben.
Gergő a folyosón állt, arca feszült, az ökle szorosan összezárva. Lilla megtorpant.
– Mi történt?
A férfi közelebb lépett.
– Elég volt. Pakolj össze! Anyámék idejönnek szilveszterre, és neked jobb lenne, ha nem lennél itt.
Lilla lassan becsukta maga mögött az ajtót.
– Tessék?
– Jól hallottad. Anyám hívott. Már csomagolnak, holnapután indulnak. Szükségük van a lakásra. Te csak zavarnád őket.
– Én zavarnám? A saját otthonomban?
– A sajátomban! – robbant ki Gergő. – Itt élek, jogom van hozzá!
Lilla ledobta a táskáját a földre.
– Azért élsz itt, mert én megengedtem. A lakás az én nevemen van. Még a házasságunk előtt örököltem. Ez az én tulajdonom.
– Nem érdekel az örökséged! – csapott a falra Gergő. – Anyám jönni akar, és jönni is fog!
– Az én beleegyezésem nélkül senki nem teszi be ide a lábát.
A férfi egészen közel lépett hozzá.
– Komolyan azt hiszed, hogy megmondhatod, mit csináljak?
Lilla felemelte az állát.
– Nem mondom meg. Csak közlöm a tényeket. Ez az én lakásom. Én döntök róla.
Gergő dühösen megfordult, beviharzott a szobába, és nagy erővel bevágta maga mögött az ajtót. Lilla a folyosón maradt, és a csukott ajtót nézte. Belül jeges nyugalom terjedt szét benne. Nem félelem volt ez, hanem felismerés: ez már több, mint egy egyszerű nézeteltérés.
Az este néma feszültségben telt. Gergő nem jött ki a szobából, Lilla a konyhában maradt. Teát főzött, leült az ablak mellé, és az udvart figyelte. A lámpák sárga fénye megvilágította az üres padokat, a szél száraz leveleket sodort végig a járdán.
Éjfél körül megszólalt a telefon. Mónika neve villogott a kijelzőn. Lilla hosszú másodpercekig habozott, majd felvette.
– Lilla? – csendült a távolságtartó hang. – Gergő mondta, hogy ellenzed, hogy átmenjünk.
– Nem az ellen vagyok, hogy jöjjenek – válaszolta Lilla nyugodtan. – De ez a lakás hat embernek kicsi.
– Majd megoldjuk. Gergő a szobában, én és Réka a kanapén, a gyerekek a földön. Nem nagy ügy.
– Nekem az – felelte Lilla. – Kényelmetlen.
– Kényelmetlen? – ismételte meg élesen az anyós. – A fiam megszakad a munkában, hogy eltartson téged, te pedig még az anyját sem fogadod be?
– Gergő magáért dolgozik. És én is dolgozom – mondta Lilla fáradtan.
– Ugyan már! Abban a kis cégnél aprópénzért robotolsz. A fiam tart el!
Lilla lehunyta a szemét. Érezte, hogy nincs értelme magyarázkodni.
– A lakás az én nevemen van – mondta lassan. – Én hozom a döntéseket.
– Döntéseket? – csattant fel Mónika. – Egyszerűen önző vagy! Örököltél egy lakást a szüleid után, és most még a férjed családját sem engeded be!
– Nyugodtan szeretném tölteni az ünnepet. Nélkülük.
– Nélkülük? A férjed rokonai neked csak „ők”?
Lilla szó nélkül bontotta a vonalat. A beszélgetés sehova sem vezetett. Mónika nem meghallani akart, hanem érvényesíteni az akaratát.
Reggel Gergő köszönés nélkül ment el otthonról. Lilla aznap szabadságon volt, így maradt a lakásban. Úgy döntött, rendet tesz. Letörölte a port, felmosta a padlót, átnézte a szekrényeket. A fizikai munka segített, hogy ne a gondolatain rágódjon.
Dél körül ismét megszólalt a telefon. Eszter hívta, a gyerekkori barátnője.
– Szia, eltűntél. Minden rendben?
– Persze – felelte Lilla, de a hangja elárulta.
– Ne próbálj meg átverni. Hallom rajtad. Mi történt?
Lilla felsóhajtott, és elmesélt mindent: az ünnepi terveket, a veszekedést, Mónika telefonját. Eszter csendben hallgatta végig.
– És most mit fogsz csinálni? – kérdezte végül.
– Nem tudom. Gergő nem áll szóba velem.
– Engedsz neki?
– Nem – mondta Lilla határozottan. – Ez az én otthonom. Ha most meghátrálok, legközelebb még tovább mennek.
– Így van – helyeselt Eszter határozottan. – Ne add fel. Ez a te otthonod, és jogod van határokat húzni.