Eszter szavai még sokáig visszhangoztak Lilla fejében a hívás után. A bátorítás hatott: a mellkasát szorító feszültség valamelyest oldódott. Letette a telefont, és újult lendülettel folytatta a rendrakást. Mire besötétedett, a lakás minden sarka tisztán csillogott. Vacsorát főzött, gondosan megterített, gyertyát is gyújtott, mintha ezzel is békét hívhatna az estére. Aztán várni kezdett.
Gergő csak későn állított haza. Szótlanul lépett be, elhaladt a konyha előtt anélkül, hogy akár egy pillantást vetett volna a szépen előkészített asztalra, majd bezárkózott a szobába. Lilla néhány másodpercig mozdulatlanul állt az előszobában, aztán lassan visszament, leült, és egyedül költötte el a vacsorát.
A következő nap sem hozott változást. Ugyanaz a hideg hallgatás, ugyanazok a becsukott ajtók. Gergő a némasággal próbálta sarokba szorítani, de Lilla nem tette meg az első lépést. Ha ez a módszer – gondolta – hát legyen. Ő nem fog hátrálni.
A harmadik este Mónika jelentkezett. Ezúttal a hangja meglepően szelíd volt, szinte barátságos.
– Lillácskám, beszéljünk higgadtan, indulatok nélkül – kezdte.
– Nyugodt vagyok – felelte Lilla kimérten.
– Hidd el, tényleg nehéz helyzetben vagyunk. A nővérem eladta a lakását, már ki is költöztek. Az unokaöcsémék albérletben voltak, de felmondták nekik. Csak együtt szerettük volna tölteni a szilvesztert, ennyi az egész.
– Megértem, hogy kellemetlen a helyzet – válaszolta Lilla. – De egy kétszobás lakásba hat ember túl sok.
– És ha nem jönne mindenki? – kapott az alkalmon Mónika. – Mondjuk a nővérem a gyerekekkel elmenne egy szállodába, és csak én maradnék nálatok. Ez így elfogadható lenne?
Lilla elhallgatott. Egyetlen vendég még kezelhető. Nem lesz zsúfoltság, nem borul fel teljesen az élete.
– Hány napra gondolt? – kérdezte végül.
– Három-négy napra. Harmincegyedikétől harmadikáig.
Lilla vett egy mély levegőt.
– Rendben. De kizárólag ön jöhet.
– Köszönöm, drágám! Tudtam, hogy számíthatok rád – áradozott Mónika.
A hívás után Lilla a falnak dőlt. Belül valami azt súgta, hogy engedékeny volt. Mégis kimondta, amit kimondott – ezen már nem változtathat.
Gergő éjfél körül ért haza. A konyhába ment, kivett egy palack vizet a hűtőből. Lilla az asztalnál ült, könyv nyitva előtte.
– Anyád keresett – jegyezte meg anélkül, hogy felnézett volna.
– Tudom – felelte kurtán. – Köszi, hogy beleegyeztél.
– Csak ő jöhet. Három napra – tette hozzá Lilla.
– Rendben – mondta Gergő, és visszavonult a szobába.
A beszélgetés ezzel lezárult, de a csend nem tartott sokáig. Másnap, amikor Lilla hazaért a munkából, Gergő már az előszobában várta, karba tett kézzel.
– Anya azt mondta, végül mindenki jön – közölte élesen. – Nem csak ő.
Lilla lassan kibújt a kabátjából.
– Én egyedül az édesanyádra mondtam igent.
– És a nővéremmel mi lesz? Meg a gyerekekkel? Az utcán hagyjuk őket?
– Foglalhatnak szállodát. Ezt a lehetőséget felvetettem.
Gergő közelebb lépett, szinte elzárva az útját.
– Elég volt! Csomagolj össze! Anyámék ideköltöznek az ünnepekre, és te nem kellesz ide!
Lilla nem emelte fel a hangját. Tekintete hűvös és idegen volt.
– Ha ennyire ragaszkodnak ehhez a lakáshoz, rendben – mondta egyenletesen. – De akkor te mész velük.
– Tessék? – hökkent meg Gergő.
Lilla szó nélkül bement a hálóba, elővette a bőröndöt, és sorban pakolni kezdte a férje ruháit. Ing, nadrág, fehérnemű – mindent gondosan összehajtva.
– Mit művelsz? – állt meg az ajtóban Gergő.
– Összekészítem a dolgaidat.
– Ez most komoly?
– Teljesen.
Amikor végzett, behúzta a cipzárt, kivitte a bőröndöt az ajtó mellé. Gergő hitetlenkedve nevetett fel.
– Egy pár nap miatt kiraksz?
– Nem a napok miatt. Hanem azért, mert nélkülem döntesz az én otthonomban.
– A mi otthonunkban! – csattant fel a férfi. – Itt élek!
Lilla a kezébe adta a kabátját.
– Töltsd velük az ünnepet. Most úgyis egy oldalon álltok.
– Nincs jogod elküldeni! – vágta rá Gergő.
– De van. A lakás az én nevemen van.
– Házasok vagyunk!
– Voltunk – javította ki nyugodtan.
Gergő arca elvörösödött. Gyorsan, egyre indulatosabban kezdett beszélni hagyományról, családi kötelességről, az idősek iránti tiszteletről. Arról, hogy az anyja egész életében dolgozott, és megérdemli, hogy kényelmesen ünnepelhessen. A szavak egymásba csúsztak, de Lilla nem szakította félbe. Nem látszott rajta sem harag, sem bizonytalanság – csak eltökéltség.
– Ha menni akarsz, menj most – mondta végül. – De a kulcsot add ide.
Kinyújtotta a kezét. Gergő a tenyerét figyelte, mintha abban keresné a tréfát vagy a bizonytalanságot. Nem talált semmit.
– Meg fogod bánni – sziszegte.
– Lehet. A kulcsot.
A férfi lerántotta a kulcscsomót a fogasról, és a földre hajította. A fém csörömpölve pattant szét a kövön. Felkapta a bőröndöt, kivágta az ajtót, és elviharzott. A csapódás hangja végigszaladt a lépcsőházban.
Lilla lehajolt, összeszedte a kulcsokat, és a komód tetejére tette őket. Aztán lassan a konyha felé indult, hogy végre egyedül maradjon a gondolataival.