– Elég volt. Pakold össze a dolgaidat. Anyám az egész rokonsággal idejön újévig, és egyikük sem kíváncsi rád.
A lakás Lillára maradt a szülei halála után. Kétszobás otthon volt, egy öreg, téglából épült ház negyedik szintjén. Az ablakok a belső udvarra néztek, ahol magas nyárfák hajladoztak, és kopott padok sorakoztak a kavicsos járda mentén. A szülők rendben hagytak mindent maguk után, így fél évvel később Lilla hivatalosan is tulajdonossá vált.
Az ingatlant teljes egészében a saját nevére íratta, kézhez kapta a tulajdoni lapot, és lassan megbarátkozott a gondolattal, hogy ezentúl ez az ő otthona, az ő felelőssége.
Egy esztendővel az örökség után ment hozzá Gergőhöz. Nem rendeztek nagy lakodalmat, csak egy szűk körű, visszafogott ünnepséget. A férfi beköltözött Lillához, a külvárosban lévő garzonját eladta, az abból származó összeget pedig lekötötte a bankban.
Nyugodtan éltek, különösebb kilengések nélkül. Nem voltak nagy boldogságok, de komoly veszekedések sem. Gergő egy építőipari vállalatnál dolgozott, gyakran csak késő este ért haza. Lilla egy kisebb cég könyvelését vitte, rendszerint hamarabb végzett, így ő főzte a vacsorát.
A házasságuk első hónapjai csendesen, kiegyensúlyozottan teltek. Gergő nem szólt bele a lakás berendezésébe, nem akarta átalakítani a megszokott rendet. Lilla a szülők fényképeit a falon hagyta, a régi tálalószekrény is a helyén maradt a porcelánokkal együtt. A férfi mindezt szó nélkül elfogadta.
Egy idő után azonban egyre sűrűbben tűnt fel náluk az anyós. Mónika hetente legalább egyszer beállított, néha még gyakrabban is. Szatyrokban hozta az élelmiszert, sokszor kopogás nélkül nyitott be, és éles, vizsgáló tekintettel mérte végig a lakást. Lilla igyekezett udvarias maradni: teát főzött, meghallgatta a tanácsokat.
– Valakinek végre a fiamra is gondolnia kellene – jegyezte meg Mónika, miközben körbehordozta a szemét a nappalin. – Gergő ebben a rideg lakásban teljesen kimerül. Függöny kellene az ablakokra, meg valami vidámabb fal.
Lilla nem válaszolt. Ez a lakás az övé volt, a szülei emlékével együtt. Nem akarta lecserélni a tapétát, sem átrendezni mindent csak azért, mert valakinek nem tetszik. De vitába sem kívánt bonyolódni. Egyszerűbb volt hallgatni.
– Mindent készen kapott, mégsem tud igazi otthont varázsolni – folytatta az anyós, miközben egy üveg házi lekvárt tett az asztalra. – A fiam egész nap dolgozik, aztán üresség fogadja.
Az asztal alatt Lilla ökölbe szorította a kezét, mégis higgadtan felelt:
– Gergő sosem panaszkodott.
– Ő nem is fog – sóhajtott Mónika. – Ilyen természet. De egy anya látja, ha a gyerekének nem jó.
Gyerek. Gergő harminckét éves volt, mégis úgy beszéltek róla, mintha kamasz lenne. Lilla megtanulta elengedni ezeket a mondatokat a füle mellett. Meghallgatta, bólintott, aztán tette tovább a dolgát.
Gergő szinte észre sem vette, hogyan válik egyre feszültebbé a levegő. Kifejezetten örült, ha az anyja átjött. Gondoskodás, házi koszt, figyelem – mindaz, amiből gyerekkorában kevés jutott. Az apja korán eltűnt az életéből, Mónika két állásban dolgozott, és gyakran a szomszédokra bízta a fiát.
Most igyekezett bepótolni mindazt, ami kimaradt. Minden este felhívta Gergőt, érdeklődött, tanácsokat adott. Lilla néha elcsípett néhány félmondatot:
– Anya, tényleg minden rendben.
– Tudod, hogy csak érted aggódom.
– Igen, értem.
Lilla nem szólt közbe. Mindenkinek joga van a saját családi kötelékeihez – amíg azok nem mérgezik a közös életet.
Az ősz teljesen beköltözött a városba. A levegő lehűlt, gyakran szemerkélt az eső. Lilla elővette a vastag pulóvereket, a könnyű nyári takarókat melegebbre cserélte, gyertyákat állított az ablakpárkányra. Apró részletekkel próbált meghittséget teremteni.
Közeledett december. A szilveszter gondolata foglalkoztatta. Szeretett volna egy szerény összejövetelt: néhány barát, egy feldíszített nappali, csendes ünneplés. Semmi zajos mulatság, csak bensőséges este.
Gergő eközben egyre zárkózottabb lett. Amikor hazaért, alig beszélt, inkább a telefonját nézte. Lilla többször rákérdezett, mi bántja, de mindig ugyanazt a választ kapta.
– Nincs semmi baj, csak fáradt vagyok.
Egy este, vacsora közben mégis előállt valamivel.
– Anyáék szilveszterre feljönnének a városba. Náluk nincs elég hely, de mi ketten vagyunk, elférnek itt.
Lilla lassan felemelte a tekintetét. A villája megállt a levegőben.
– Pontosan kikre gondolsz?
Gergő vállat vont.
– Anya, Réka néni, az unokaöcsém, Márk meg Dóra. Olyan hatan összesen.
– Hat ember? Ebben a kétszobás lakásban?
– Csak december harmincegytől másodikáig. Ez igazán nem nagy dolog.
Lilla letette az evőeszközt, és néhány másodpercig némán nézte a férjét.
– Gergő, ez az én lakásom, és mielőtt bárkit idehívsz, erről nekem is döntenem kell.