A negyedik napon aztán betelt nála a pohár.
Addig is húzta az igát: derekát kenegette azzal az erős szagú, terpentinillatú löttyel, pakolta a dobozokat, súrolt, cipelt, hallgatta a szemrehányásokat. De reggel, amikor Réka már a harmadik utasítást osztotta ki neki kávé helyett, Márk kiborult.
— Anya, felnőtt ember vagyok! Jogom van egy kis pihenéshez! — fakadt ki.
Réka erre drámai sóhajjal a mellkasához kapott.
— Pihenni? Miben fáradtál el? A semmittevésben? Azért tett ki a feleséged, mert lusta vagy! És ha így folytatod, én is lapátra teszlek! Nekem segítség kell, nem egy kényeskedő albérlő! Nézz már tükörbe: nő a hasad, az arcod meg fénylik, mint a frissen olajozott palacsinta. Mondd, ki viselne el rajtam kívül? Őszintén szólva, néha még nekem is sok vagy.
Ez övön aluli ütés volt. Márk akkor döbbent rá, hogy az a bizonyos „biztos háttér”, amire olyan büszke volt, valójában aknamező.
Én eközben meglepően jól éreztem magam. Kiderült, hogy férj nélkül a lakás háromszor lassabban koszolódik, és a hűtő tartalma sem párolog el varázsütésre egyik napról a másikra.
Egyik délután felhívott anyu, Zsuzsanna.
— Na, kislányom, visszaszállt már a hódítód a fészekbe? — kérdezte derűsen.
— Ugyan, anya. Épp lubickol az anyai gondoskodásban.
— Érzem én, Réka ott rendes kiképzést tart neki — nevetett fel. — Figyelj csak, Lilla. Mi lenne, ha csinálnánk egy kis csavart a történetben? Úgyis szabadságra készültél jövő héten, nem?
— Igen, tervben volt…
— Akkor költözz át hozzám hamarabb. A lakással kapcsolatban pedig… nos, ide figyelj.
Anyám terve zseniális volt — és kellően ravasz.
Márk az ötödik napon adta fel. Az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor Réka közölte vele, hogy válogasson át három zsák régi hajdinát, mert „mintha bogarak költöztek volna bele”.
Ott, a harmadik zsák fölött görnyedve végre beismerte magának: tévedett. Lilla nem zsarnok. Lilla inkább afféle őrangyal, aki pajzsként áll közte és a kíméletlen valóság között — amely jelen esetben Réka képében öltött testet.
Összepakolt. A táskájába most már bekerült egy doboz reumakenőcs is, amit az anyja erőszakosan a kezébe nyomott. Taxit hívott, és útközben már a nagy visszatérés jeleneteit rendezte fejben. Ünnepélyes hangon közli majd: „Megbocsátottam, kicsim. Hazajöttem.” Én pedig, természetesen, örömömben a nyakába borulok.
Saját kulcsával nyitott ajtót, és már előre érezni vélte a friss borscs illatát.
Odabent azonban sötétség és csend fogadta. Szokatlan, sűrű csend.
Benézett a nappaliba. Üres. A konyhába. Ott is semmi.
Az asztalon nem várta vacsora. A fogason nem lógott a kabátom. A fürdőből eltűntek a krémeim, a tégelyeim, és az a világítós tükröm is, amit mindig morgolódva nézett.
De ami igazán mellbe vágta: a kávéfőző hűlt helye. Az én drága, prémiumból vásárolt kávégépen sehol.
Reszkető kézzel tárcsázott. A hívás sokáig kicsengett, mintha a telefonom mérlegelné, érdemes-e összekapcsolni vele.
— Halló? — szóltam bele vidáman, háttérben zene szólt.
— Lilla? Hol vagy? Itthon vagyok! — tört ki belőle. — Visszajöttem, és te sehol! Enni sincs mit! És… hová tetted a kávéfőzőt?
— Ó, Márkocska — csilingeltem. — Úgy döntöttem, megfogadom a tanácsodat.
— Miféle tanácsomat? — hebegte.
— Hát nem te mondtad, hogy próbáljam ki, milyen nélküled unatkozni?