Az ajtó csukódása után olyan csend telepedett a lakásra, mintha valaki vastag takarót borított volna a falakra. Töltöttem magamnak egy pohár bort, elindítottam azt a sorozatot, amit Márk gúnyosan csak „cukormázas nyavalygásnak” hívott, és rendeltem egy ananászos pizzát – pontosan azt, amitől ő mindig látványosan fintorgott. Az este ígéretesen békésnek tűnt.
Márk eközben úton volt az anyjához, és fejben már rendezte a diadalmas jelenetet. Úgy képzelte, Réka az ajtóban várja majd, könnyes szemmel, talán még kaláccsal a kezében, megsimogatja ritkuló haját, és együtt szidják a „hálátlan” menyet. A valóság azonban ritkán igazodik a sértett férfiúi fantáziákhoz – inkább váratlanul és kíméletlenül arcul csap.
Réka nem meghatott angyalként fogadta, hanem hajcsavarókkal a fején, vérnyomásmérővel a kezében.
— Na végre, hogy ideértél — morogta köszönés helyett, miközben beengedte a lakásba, ahol korvalol- és porillat keveredett. — Azt hittem, megint a telefon zaklat. A vérnyomásom az egekben, erre te csöngetsz. Mi történt? Lilla kirakta a szűrödet?
— Anya… csak pár napra jöttem — hebegte Márk, és érezte, hogy a büszke sasból pillanatok alatt ázott veréb lett. — Nem ért meg engem.
— Téged soha senki nem ért meg — sóhajtott Réka. — Vedd le a cipőd, ne taposs össze mindent. És ha már itt vagy, vidd le a szemetet. Nem hajolhatok, az ereim…
Márk pislogott.
— Most érkeztem… kicsit kikészültem, stresszes vagyok…
Az anyja a szemüvege fölött úgy nézett rá, mint egy céltáblára fókuszáló mesterlövész.
— Stressz? Az a stressz, amikor késik a nyugdíj. Neked csak túl sok az időd. A vödör a folyosón van. Aztán ugorj le kenyérért is. Rozsosat.
Az első két nap felért egy túlélőtáborral. A „szent asszony” a mindennapokban inkább egy középkori földesúr fegyelmével irányított.
Reggel hétkor nem palacsintaillat ébresztette Márkot, hanem fazekak csörömpölése és a vezényszó:
— Márk! Kelj fel! A függöny ferdén áll három éve!
Délben, amikor lopva ledőlt volna a kanapéra a telefonjával, egy portörlő landolt a kezében.
— A csillárt tisztítsd meg! Nem mászom létrára, elszédülök!
Este elővette a nagy gonddal kimenekített játékkonzolt, de a régi tévén nem volt megfelelő csatlakozó. Ráadásul Réka hajthatatlanul nézte a véget nem érő beszélgetős műsorokat, ahol minden adásban DNS-tesztek döntöttek családi drámákról.
— Anya, átkapcsolhatnánk? Foci megy… — próbálkozott harmadnap félénken.
Réka lassan fordult felé, mint egy csatahajó.
— Foci? Amikor az anyádnak bármikor felmehet a vérnyomása? Önző vagy! Tiszta apád! Az is csak magára gondolt, míg rám nem hagyta ezt a világot!
— De apa szívrohamban halt meg…
— A makacssága vitte el! — vágta rá Réka. — Inkább masszírozd be a lábam ezzel a kenőccsel, majd leszakad.
Márk egyre gyakrabban gondolt vissza a mi lakásunkra. Arra, hogy csendben elé tettem a vacsorát. Hogy hajnalig játszhatta a „Tankjait”, és senki nem rángatta le a létráról csillárt pucolni. A békés kényelmét, amit olyan természetesnek vett, most hirtelen egészen más megvilágításban látta. És még csak a harmadik napnál tartott.