Márk látványosan távozott. Úgy, ahogy csak azok a kandúrok tudnak elvonulni, akiket rajtakaptak a kolbászlopáson: sértett méltósággal, fenn hordott fejjel, mintha legalábbis kitüntetéssel a mellkasán hagyná el a csatateret.
A bejárati ajtót akkorát csapta be, hogy beleremegett az előszoba. A folyosón még sokáig visszhangzott az utolsó mondata, amelyet császári fölénnyel, hátra sem nézve vetett oda:
— Majd hiányzom! Akkor rájössz, kit veszítettél el!
Ott álltam a küszöbön egy merőkanállal a kezemben, mint valami háztartási Szabadság-szobor: fáklya helyett konyhai eszközzel. Hiányozni? Ugyan, Márk, sejtelmed sincs, milyen nagyszabású terveim vannak a „hiányoddal”. Elképzeltem, ahogy egy pohár száraz vörösbor társaságában élvezem a csendet — azt a fajta csendet, amelyet nem tör meg a tévé üvöltése és a szokásos kérdés: „Lilla, hol a tiszta zoknim?”
A konfliktusunk ősrégi és unalomig ismert volt: Márk hirtelen szabadságra vágyott.
Az ő értelmezésében a „szabadság” azt jelentette, hogy a férfi hétvégén eltűnhet a barátaival, ahol sör mellett megváltják a világpolitikát és hosszan értekeznek a szárított hal gasztronómiai jelentőségéről, miközben az asszony — ez a multifunkciós háztartási alkalmazott — köteles rendet tartani, keményíteni az ágyneműt és húsgombócokat gyártani ipari mennyiségben.
Az egész péntek este kezdődött. Márk a kanapén hevert, szétterülve, mint egy partra vetett tengeri csillag, és fennhangon közölte:
— Lilla, jövő héten Gergő szülinapja. Kimegyünk a telkére a srácokkal, ott alszunk. Te addig csinálj rendet, mosd le az ablakokat, mert borzalmasan néz ki minden. Ja, és vegyél előre húst, süss pogácsát vagy fasírtot, hadd vigyek a többieknek.
Lassan leengedtem a könyvet az ölemből.
— Márk — feleltem halkan, de a hangomban ott csengett az évek alatt edzett acél. — Emlékszel, hogy a barkácsáruházba akartunk menni csempét választani? Fél éve panaszkodsz, hogy potyog a fürdőszobában. Ez most hogy fér bele?
A szemét úgy forgatta, mintha saját gondolatait keresné valahol mélyen.
— Megfojtasz! — csattant fel, felpattanva. — Férfi vagyok! Jogom van a saját életemhez! Megfulladok ebben a hétköznapi robotban!
— Nem a robot fojtogat, hanem a lustaságod — vágtam vissza nyugodtan, és könyvjelzőt csúsztattam az oldal közé. — A csempe talán magától felugrik a falra? Vagy a sármosságod ragasztja fel?
Márk nagy levegőt vett, láthatóan egy szónoklatra készült, de végül csak sértődött félmondatok jöttek ki belőle a „hálátlanságról” meg a „női zsarnokságról”.
— Elég volt! — kiáltotta. — Elmegyek anyámhoz! Ott legalább megbecsülnek! Ott szeretnek! Te pedig gondolkodj el a viselkedéseden!
Ettől kezdve kapkodva kezdett pakolni. A jelenet inkább bohózatra hasonlított: a sporttáskába bekerült egy fél pár zokni, a játékkonzol, a kedvenc kávéja és — teljes zavarodottságában — az én hajkefém is.
— Csak óvatosan a mama pitéivel — jegyeztem meg szárazon. — Zsuzsanna nem tűri a léhaságot.
— Anyám szent asszony! — jelentette ki fennkölten, miközben belebújt a sportcipőjébe.
Még egyszer körbenézett a lakáson, mintha számítana rá, hogy visszatartom. De nem szóltam. Ő pedig, sértett büszkeséggel, végül kilépett az ajtón, és elindult az anyjához, ahol — meggyőződése szerint — tárt karokkal várja a megértés.