Gergő hátralépett, mintha arcul csapták volna.
– Komolyan azt akarod, hogy elmenjek? – kérdezte hitetlenkedve.
– Igen. Szedd össze a holmidat, és menj el. Mindketten – felelte Lilla ellentmondást nem tűrő hangon.
– De hát én itt lakom! – csattant fel Mónika. – Nem teheted meg, hogy kiteszel!
– Dehogynem. Ez az én lakásom. Ti csak vendégek vagytok benne. És az a vendég, aki nem tiszteli a házigazdát, nem maradhat.
Mónika ideges mozdulattal a telefonja után kapott.
– Mindjárt hívom a rendőrséget! Majd ők eldöntik!
Lilla vállat vont.
– Nyugodtan. Ők is meg fogják erősíteni, hogy a tulajdoni lap az én nevemen van. Jogom van eldönteni, ki maradhat itt.
Az asszony dermedten állt a készülékkel a kezében. Látszott rajta, hogy pontosan tudja: Lillának igaza van. Gergő a folyosó közepén toporgott, tekintete ide-oda cikázott anyja és a felesége között.
– Lilla, kérlek… – próbálkozott még egyszer. – Ne hozzunk elhamarkodott döntést. Tudod, hogy ez a házasságunk végét jelenti.
– Tudom – felelte higgadtan. – És vállalom.
– Meg fogod bánni! – vágta rá Mónika dühösen. – Egyedül maradsz, senkinek sem kellesz majd!
– Inkább egyedül, mint olyanokkal, akik megaláznak – hangzott a csendes válasz.
Gergő odalépett a bőröndhöz, felkapta. Még mindig azt várta, hogy Lilla utána szól, megállítja, visszahívja. De a nő az ajtófélfának támaszkodva állt, arca zárt volt, tekintete áthatolhatatlan.
– Biztos vagy benne? – kérdezte utoljára a férfi.
– Teljesen.
Gergő kilépett a lépcsőházba, maga után húzva a csomagot. Mónika tétován ácsorgott a küszöbön.
– Mónika, a táskája – nyújtotta át Lilla azt a kisebb utazótáskát, amellyel az asszony néhány napja érkezett.
Az idősebb nő kitépte a kezéből.
– Ezt még visszakapod – sziszegte. – Gergő jó ember. Talál majd olyat, aki megbecsüli.
– Kívánom neki – felelte Lilla közömbösen.
Az ajtó becsukódott mögöttük. A kulcs kattanása élesen visszhangzott a csendben. Lilla hátát az ajtónak vetette, és lassan kifújta a levegőt.
A keze még remegett, de belül különös nyugalom áradt szét benne. Kiment a konyhába, engedett magának egy pohár vizet, és egyetlen húzással megitta. Az órára pillantott: még két órája volt indulásig.
Visszament a hálóba, gondosan eligazította az ágyneműt, összeszedte a szétszórt ruhákat, és a szekrénybe tette őket. Minden mozdulata lassú és tudatos volt. Ez a lakás az övé. Mostantól valóban az övé. Nem kell többé hallgatnia a gúnyos megjegyzéseket a sikereiről, nem kell bizonyítania, nem kell eltűrnie a lekicsinylést.
Az ablakhoz lépett, és kitárta. A hűvös októberi levegő betódult, esőáztatta levelek illatát hozva. Az udvar fái már majdnem csupaszon álltak, a sárga lombok lustán hullottak az aszfaltra.
Megszólalt a telefonja. Eszter hívta.
– Na, mi történt? Milyen volt az este? – kérdezte kíváncsian.
– Kiraktam Gergőt – mondta Lilla nyugodtan. – És Mónikát is.
– Tessék? Ugye nem viccelsz?
– Nem. Teljesen komolyan beszélek.
– Jól vagy? – halkult el Eszter hangja.
Lilla elgondolkodott. Fél? Nem igazán. Szomorú? Egy kicsit. De leginkább megkönnyebbült.
– Igen. Jobban, mint gondoltam volna.
– Átmenjek?
– Most inkább egyedül lennék. Szükségem van rá, hogy átgondoljam a dolgokat.
– Rendben. De bármikor hívhatsz.
– Tudom. Köszönöm.
Letette a telefont, és kinézett az ablakon. Az udvaron feltűnt Gergő alakja a bőrönddel, mögötte Mónika lépdelt a táskával. A férfi hevesen magyarázott, gesztikulált, az anyja a fejét csóválta. Aztán befordultak a sarkon, és eltűntek.
Lilla becsukta az ablakot, majd átment a nappaliba. A tér tágasabbnak tűnt, mintha a levegő is könnyebb lett volna. Leült a fotelbe, és végignézett a polcon sorakozó fényképeken: esküvő, utazások, ünnepek. Egyszer majd elteszi őket. De nem ma.
Ma csak a csendre vágyott.
Elővette a telefonját, és üzenetet írt a főnökének: „Jó reggelt! Szeretném megerősíteni, hogy hétfőtől készen állok az új feladatkör átvételére. Köszönöm a bizalmat.”
A válasz szinte azonnal érkezett: „Remek. Tízkor várom az értekezleten, átbeszéljük a projekteket.”
Lilla elmosolyodott. Őszintén, felszabadultan. Új pozíció, új kihívások, új lehetőségek. És senki nem fogja kinevetni, amiért előrelépett. Senki nem fogja azt mondani, hogy túl sokat képzel magáról.
A konyhába ment, és reggelit készített – csak magának. Tojást, paradicsomot, sajtot vett elő a hűtőből. A serpenyő sercegése betöltötte a lakást.
Kint feltámadt a szél, letépte a fákon maradt utolsó leveleket is. Az ősz megérkezett, de Lilla nem félt a hidegtől. Tudta, hogy képes lesz helytállni – a munkában, az egyedüllétben, az új életében.
Leült az asztalhoz a gőzölgő reggelivel és egy csésze teával. Régóta nem tapasztalt csend vette körül. Nem hallatszott szemrehányó sóhaj amiatt, hogy rossz helyen van a sótartó. Nem érkezett kritika, hogy túl sós vagy ízetlen az étel.
Csak béke.
Miután befejezte az evést, elmosogatott, majd készülődni kezdett. Sötét, elegáns kosztümöt választott, gondosan megfésülte a haját, visszafogott sminket tett fel. A tükörből határozott, magabiztos nő nézett vissza rá.
Indulás előtt még egyszer körbenézett. Az otthona. Az ő tere. Az ő élete. Többé nem lesz helye benne megaláztatásnak vagy gúnynak. Csak önbecsülésnek és munkával elért eredményeknek.
Bezárta az ajtót, és a lift felé indult. Új feladatok várták, új célok. Otthon pedig csend és nyugalom – az, ami évek óta hiányzott.
A liftben halvány mosoly ült ki az arcára. Nem lesz könnyű: válás, vagyonmegosztás, az egyedülálló élet minden terhe. De egy dologban biztos volt – bármilyen nehézség jobb, mint ott élni, ahol kinevetik az ember sikereit, és semmibe veszik az erőfeszítéseit.
Kilépett a házból, és határozott léptekkel indult a metró felé. Új munkakör, új kezdet, új Lilla. Gondolhat bármit Gergő és Mónika – ő nem fogja megbánni a döntését. Mert ez volt az egyetlen út, amely önazonos maradt számára.
Hosszú idő után először érezte úgy, hogy a saját életét éli. Nem a férjéét, nem az anyósáét, nem mások elvárásai szerint. Hanem a saját szabályai szerint. És ez az érzés erőt adott neki a következő naphoz – és mindahhoz, ami még előtte állt.