– Szeretnék beszélni önnel a tegnap estéről.
Mónika lassan letette a csészét, kortyolt még egyet a kávéból, majd Lillára emelte a tekintetét.
– Pontosan miről?
– Arról, ahogyan reagált a kinevezésemre. Rosszul esett, hogy egyetlen biztató szót sem kaptam. Azt hittem, együtt fog örülni velem.
Az idősebb asszony sóhajtott, ujjai a bögre fülén pihentek.
– Nem akartalak megbántani – mondta végül. – Egyszerűen Gergő miatt aggódom. Egy férfinak kellene a család támaszának lennie. Ha a felesége magasabb pozícióban van, többet keres, az megtépázhatja az önérzetét.
Lilla hitetlenkedve nézett rá.
– De hát ez nevetséges. Mit számít, ki mennyit visz haza? A lényeg az, hogy biztos alapokon álljunk.
– Neked talán nem számít – rázta meg a fejét Mónika. – De egy férfinak igen. Gergő könnyen érezheti úgy, hogy háttérbe szorult.
– A huszonegyedik században élünk – felelte Lilla türelmesen. – A nők ugyanúgy dolgoznak, felelősséget vállalnak. Ez természetes.
– Lehet, hogy másoknál az – vágta rá az anyós –, de nálunk nem így szokták.
Lilla elhallgatott. Látta, hogy falakba ütközik. Mónika gondolkodását évtizedek formálták, és ezeket a nézeteket nem lehetett egy reggeli beszélgetéssel ledönteni.
Az asszony felhorkant, majd felállt, és a csészét hangosan a mosogatóba tette.
– Még hogy megsértődtél! – vetette oda a válla fölött. – Előléptettek, és máris fenn hordod az orrod. Gergő meg megszakad a munkában, te pedig majd parancsolgatsz neki?
A szék lába élesen csikordult a padlón, amikor Lilla felpattant.
– Csak meg akartam osztani az örömömet! – csuklott el a hangja. – Önök pedig úgy kezelik, mintha valami szégyellnivalót tettem volna!
Mónika karba font kézzel fordult vissza.
– Ne emeld fel velem a hangod. Nem vagyok az alkalmazottad. Inkább néznél körül a lakásban. Porosak a polcok, a szennyes kosár tele, te meg a karriereddel foglalkozol.
– Poros? – Lilla körbemutatott a ragyogó konyhán. – Tegnap indulás előtt mindent kitakarítottam!
– Tegnap. Ma új nap van – felelte szárazon az anyós.
Ekkor Gergő jelent meg az ajtóban, gyűrött pólóban, álmos tekintettel.
– Mi ez a lárma kora reggel? – morogta.
– Kérdezd a feleségedet – mutatott Lillára Mónika. – Tegnap is jelenetet rendezett, ma folytatja.
Gergő a feleségére pillantott.
– Lilla, mi bajod? Anyának igaza van. Feszült vagy mostanában. Nem kellene inkább kivenni pár nap szabadságot?
Lilla döbbenten meredt rá.
– Szabadságot? Most neveztek ki! Új beosztást kaptam! Erre te azt mondod, maradjak otthon?
A férfi vállat vont, és a hűtőhöz lépett.
– Nem kellene elszállnod magadtól – dünnyögte, miközben kivette a tejet. – Inkább arra figyelj, hogy rend legyen.
A szavak mintha arcul csapták volna Lillát. Először elsápadt, aztán forróság öntötte el az arcát.
– Tessék? – kérdezte halkan.
– Azt mondtam, hogy ne játssz főnököt itthon. Lehet, hogy a munkahelyeden dirigálsz, de itt a dolgod a háztartás. Főzni, mosni, takarítani.
Valami eltört benne. Odalépett az asztalhoz, és teljes erőből rácsapott. A csattanás visszhangzott a csempéken. Gergő összerezzent, Mónika a falhoz húzódott.
– Elég volt! – kiáltotta Lilla. – Meddig kell még eltűrnöm, hogy semmibe vesztek? Ugyanúgy dolgozom, mint te, Gergő! Fizetést hozok haza, és közben viszem a háztartást is! Mi kell még?
– Nyugodj meg – próbálta csitítani a férfi, de a hangja bizonytalan volt.
– Nem fogok! – vágta rá. – Mert soha nem hallotok meg. Elértem valamit, és ti kinevettek. Úgy bántok velem, mintha senki lennék!
– Lilla, azonnal fejezd be – szólt rá Mónika. – Nem vagy ura magadnak.
– Igaza van, nem vagyok! – fordult felé Lilla. – Mert elegem van a gúnyolódásból és a tiszteletlenségből!
Sarkon fordult, és kiviharzott a hálószobába. Feltépte a szekrény ajtaját, előhúzta Gergő nagy bőröndjét, és az ágyra dobta. Keze remegett, de mozdulatai határozottak voltak. Ing, nadrág, zokni – sorra kerültek a táskába.
– Lilla, mit művelsz? – jelent meg az ajtóban Gergő.
– Összepakolok neked – felelte anélkül, hogy ránézett volna.
– Minek?
– Mert elköltözöl innen.
A férfi közelebb lépett, meg akarta fogni a karját, de Lilla elrántotta.
– Megőrültél? Milyen alapon küldesz el?
– Teljes joggal. A lakás az én nevemen van.
– A férjed vagyok!
– Olyan férj, aki nem becsüli a társát. Aki kineveti a sikereit és megalázza minden adandó alkalommal – felelte, majd felhúzta a cipzárt. – Erre nincs szükségem.
Felkapta a nehéz bőröndöt, kivitte az előszobába, és letette az ajtó mellé. Gergő idegesen követte.
– Beszéljük meg normálisan!
– Nincs miről beszélni.
Visszament a hálóba, egy zacskóba összeszedte a férfi cipőit, és a bőrönd mellé tette. Mónika az előszobában állt, elképedve.
– Te teljesen elvesztetted az eszed? – fakadt ki. – Ez az ő otthona is! Nem rakhatod ki csak úgy!
– De igen – felelte Lilla nyugodtan. – A lakást én vettem, a saját pénzemből, még a házasság előtt. Gergő be van jelentve, de a tulajdonjog az enyém.
– Hogy merészeled! – háborgott Mónika. – Kinek képzeled magad?
Lilla egyenesen a szemébe nézett.
– Egy nőnek, aki nem hajlandó tovább tűrni a megalázást. Dolgozom, eltartom a háztartást, és cserébe csak lenézést kapok. Ennek vége.
– A családodat teszed tönkre! – csattant fel az anyós.
– A család már tegnap megrepedt – válaszolta halkan. – Amikor nevetség tárgyává tettetek ahelyett, hogy mellém álltatok volna.
Gergő kétségbeesetten megragadta a kezét.
– Lilla, kérlek. Hibáztam. Sajnálom. Megoldjuk valahogy.
Lilla kiszabadította magát.
– Most már késő.
– Hová menjek? – tört ki a férfiból. – Nincs másik lakásom!
– Bérelj egyet. Vagy költözz az édesanyádhoz – felelte tárgyilagosan.
– Ez őrület! – kiáltotta Mónika. – Nem engedem, hogy így bánj a fiammal!
Lilla kinyitotta a bejárati ajtót. Hangja csendes volt, de sziklaszilárd.
– Ez az én otthonom. És itt nem maradhat, aki gúnyt űz belőlem.
Mónika hitetlenkedve meredt rá.
– Lilla, ezt most komolyan gondolod?