– Én viszont nem akarok mindig szerény maradni! – csattant fel Lilla, és felkapta a táskáját, amelyet még le sem vitt a folyosóról. – Azt szeretném, ha tisztelnének. Ha számítana, amit elértem. Ha nem legyintenének rá úgy, mintha semmiség volna!
– Látod? – sóhajtott Mónika, miközben letette az asztalra a fedőt a lábosról. – Máris elszálltál magadtól. Egy kis előléptetés, és rögtön megváltozik az ember.
Lilla nem felelt. Sarkon fordult, beviharzott a hálószobába, és úgy csapta be maga mögött az ajtót, hogy beleremegtek a falak. A táskáját az ágyra hajította, majd leült mellé, és a halántékát markolva próbált úrrá lenni az indulatain. A könnyei égették a szemét, de nem akart sírni. A sírás gyengeségnek tűnt. Sokkal inkább ordítani lett volna kedve.
A nappaliból tompa hangfoszlányok szűrődtek be. Mónika halkan, de határozottan beszélt, Gergő válaszai rövidek és kelletlenek voltak. Néhány perc múlva léptek közeledtek az ajtóhoz, majd kopogás hallatszott.
– Lilla, kérlek, nyisd ki – szólt be Gergő békülékeny hangon. – Beszéljük meg normálisan.
A nő hallgatott. Nem volt ereje újra ugyanazokat a mondatokat ismételni. A férfi még egyszer kopogott, aztán a csendből sejteni lehetett, hogy feladta.
Lilla az ablakhoz lépett. Odakint sűrűbbé vált az eső, a vízcseppek egyenletes ritmusban verték az üveget. Az utcai lámpák fénye csillogott a nedves aszfalton, egy autó áthajtott a pocsolyán, és széles ívben fröcskölte szét a vizet.
Eszébe jutott, milyen volt három évvel ezelőtt, amikor jelentkezett erre az állásra. Gergő akkor is kétkedve fogadta az ötletet. Azt mondta, az ilyen cégek gyorsan jönnek és mennek, és jó, ha minimális fizetést adnak. Mónika pedig már előre sajnálta, hogy majd nem lesz, aki rendesen főzzön otthon. Lilla mégis elment az interjúra – és felvették.
Az első időszak kimerítő volt. Gyakran estig bent maradt, új rendszereket tanult, szerződéseket bogarászott, próbált megfelelni az elvárásoknak. Gergő neheztelt, amiért a vacsora nem mindig készült el időben. Mónika célozgatott rá, hogy egy feleségnek mások a kötelességei. Lilla azonban nem hátrált meg.
Dolgozott, bizonyított. Ügyfeleket szerzett, túlteljesítette a kitűzött célokat, dicséreteket kapott a vezetőségtől. A kollégái felnéztek rá, a főnöke rendszeresen kiemelte a teljesítményét az értekezleteken. És most végre megtörtént az, amire hónapok óta várt: magasabb pozícióba került.
Otthon viszont gúny és hűvösség fogadta.
Lilla elővette a telefonját, és felhívta Esztert. A barátnője a harmadik csöngésre vette fel.
– Na, mesélj! Mi újság? – csilingelt bele a kagylóba Eszter hangja.
– Képzeld… ma előléptettek – mondta Lilla, és érezte, hogy megremeg a hangja.
– Tényleg? Ez fantasztikus! Gratulálok! Tudtam, hogy menni fog! – Eszter lelkesedése őszinte volt, szinte átölelte a vonalon keresztül.
Lilla szeme megtelt könnyel.
– Köszönöm… Te vagy az első, aki így reagál.
– Hogyhogy az első? Gergő nem örült? És Mónika?
Lilla röviden elmesélte a vacsoránál történteket. Eszter közben csak sóhajtozott.
– Ne haragudj, de ez felháborító – jelentette ki végül. – Mi az, hogy nem támogat? Ez a te munkád gyümölcse! Büszkének kellene lennie rád!
– Talán irigy – mondta fáradtan Lilla. – Vagy tényleg azt hiszi, hogy túl sok lett belőlem.
– Ugyan már. Egy előléptetés nem nagyképűség, hanem siker. Bárki a helyedben boldog lenne. És komolyan kérdezem: meddig akartok még együtt lakni az anyósoddal?
– Lakásra gyűjtünk – felelte Lilla halkan. – Amíg nem jön össze az önerő, marad ez.
– Akkor legalább ne hagyd, hogy elvegyék a kedved. Büszke lehetsz magadra. Én az vagyok.
A beszélgetés után Lilla valamivel nyugodtabbnak érezte magát. Megmosta az arcát, rendbe szedte a sminkjét, és visszament a nappaliba. Gergő az asztalnál ült, és vacsorázott abból, amit Mónika főzött. Az anyósa a fotelben lapozgatott egy könyvet.
– Gyere, egyél – bökött a férje a mellette lévő székre.
Lilla szó nélkül a konyhába ment, szedett magának egy keveset a káposztás húsból, majd leült. Nem volt éhes, de tudta, hogy nem maradhat egész este étlen.
Gergő néha rápillantott, mintha keresné a megfelelő szavakat. Mónika úgy tett, mintha teljesen belemerült volna az olvasásba, de a tekintete időről időre felvillant.
– Figyelj… – kezdte végül Gergő, és letette a villát. – Ha megbántottalak, sajnálom. Csak meglepett a hír. Nem számítottam rá.
– Miért? – kérdezte Lilla csendesen.
– Nem is tudom. Egyszerűen… nem gondoltam, hogy ilyen hamar sor kerül rá.
– Vagy nem gondoltad, hogy alkalmas vagyok rá?
– Ezt nem mondtam – húzta össze a szemöldökét Gergő. – Ne forgasd ki a szavaimat.
– Akkor mi a baj?
A férfi elhallgatott. Látszott rajta, hogy nem talál kapaszkodót. Ekkor Mónika becsukta a könyvét, és félretette.
– Nem az a kérdés, hogy képes vagy-e rá – szólalt meg. – Hanem az, hogy egy ilyen pozíció teljes embert kíván. Neked pedig családod van. A házasság felelősség. Gergőnek társa kell, nem egy karrierista nő, aki késő estig az irodában ül.
– Nem fogok többet dolgozni, mint eddig – válaszolta Lilla halkan, de határozottan. – Csak más feladatokat kapok.
– Majd meglátjuk – jegyezte meg kétkedően Mónika.
A vacsora feszültségben telt el. Lilla elmosta a tányérját, aztán visszavonult a hálóba. Gergő nem követte; a televízió hangja hamarosan betöltötte a lakást.
Az ágyban fekve Lilla a plafont bámulta. Nem értette, miért pont azok nem osztoznak az örömében, akiknek a legközelebb kellene állniuk hozzá. Miért nem ölelte meg Gergő? Miért nem mondta ki egyszerűen, hogy büszke rá?
Eszébe jutott, hogy néhány hónapja a férjét kihagyták egy előléptetésnél. Akkor napokig rosszkedvű volt, alig szólt hozzá. Lilla próbálta biztatni, azt mondta, legközelebb sikerülni fog. Gergő azonban csak legyintett.
Most pedig fordult a helyzet. És ő nem tudott örülni a felesége sikerének.
Oldalra fordult, és a mellette lévő üres párnát nézte. Gergő még mindig nem jött be. Lilla lehunyta a szemét, de az álom sokáig elkerülte.
Reggel ő ébredt először. A férje már mellette aludt, félig a takarót is lehúzta magáról. Lilla halkan kikelt az ágyból, felöltözött, és kiment a konyhába.
Mónika már ott ült az asztalnál egy csésze kávéval. Felpillantott, és biccentett.
– Jó reggelt – köszönt Lilla, miközben vizet töltött magának.
– Neked is – érkezett a kimért válasz.
Csend telepedett rájuk. Lilla kenyeret vett elő, megvajazta, majd leült az asztal túloldalára. Érezte, hogy nem halogathatja tovább.
– Mónika – szólalt meg végül, összeszedve minden bátorságát. – Szeretnék beszélni önnel a tegnap estéről.