Lilla a vállával lökte be a lakás ajtaját, mert az egyik kezében a kézitáskáját, a másikban pedig egy bevásárlószatyrot egyensúlyozott. Az októberi este csípős és nyirkos volt, az eső pedig alaposan eláztatta a kabátját, mire a metrótól hazaért. A cipőjét a bejáratnál lerúgta, majd néhány másodpercre megállt, és figyelt. A konyhából edénycsörgés hallatszott, és Mónika hangja szűrődött ki onnan.
Leakasztotta magáról az átázott kabátot, felakasztotta a fogasra, és végigsimított a haján, hogy valamelyest rendezettebb külsőt öltsön. A szíve hevesen vert – nem a sietségtől, hanem az izgatottságtól. A mai nap különleges volt. Reggel behívta a főnöke az irodájába, és közölte vele a hírt: előléptetik. Mostantól az értékesítési osztály vezetője lesz. Magasabb fizetés, saját iroda, új felelősség. Egész nap alig tudta visszafogni a mosolyát, de belül majd szétfeszítette az öröm.
Hazafelé menet végig azon gondolkodott, miként osztja meg ezt Gergővel. Elképzelte, ahogy a férje átöleli, és büszkén azt mondja: „Ügyes vagy.” Talán még azt is felveti, hogy ünnepeljék meg egy vacsorával abban az étteremben, ahová már hónapok óta készültek, de mindig közbejött valami. Lilla három éve dolgozott ezért a pillanatért, amióta egyszerű értékesítőként belépett a céghez.
A táskáját a fal mellé tette az előszobában, majd bement a nappaliba. Gergő a kanapén ült, a telefonjába mélyedve. Mónika a konyhában sürgött-forgott; a levegőben főtt káposzta jellegzetes illata terjengett.
– Előléptettek, osztályvezető lettem! – mondta ki Lilla szinte egy szuszra, és nem tudta elrejteni a mosolyát.
Gergő lassan felemelte a tekintetét a kijelzőről, és néhány másodpercig némán bámulta a feleségét, mintha mérlegelné, komolyan beszél-e. Aztán a szája sarkában gúnyos mosoly jelent meg, és hangos nevetésben tört ki. A nevetése túlzó volt, már-már bántó.
– Nahát, megjött a főnökasszony! – csapott rá a kanapéra, miközben tovább hahotázott.
Lilla megdermedt. A mosoly lassan lehervadt az arcáról. Gergő még mindig nevetett, előrehajolva, a szeméből könny csordult a kacagástól. A zajra Mónika is kilépett a konyhából, kezében egy konyharuhával törölgetve a kezét.
– Mi ilyen mulatságos? – kérdezte a fiától.
– Képzeld, Lilla most már vezető! – préselte ki Gergő a nevetés közben. – Hát nem fantasztikus?
Mónika végigmérte a menyét tetőtől talpig. A pillantása megakadt a csuromvizes kabáton, a kissé zilált hajon, az egyszerű pulóveren.
– Akkor most már itthon is ő fog dirigálni, gondolom – jegyezte meg fejcsóválva. – Nem hittem volna, hogy idáig fajul a dolog.
Lilla összevonta a szemöldökét, és felváltva nézett rájuk. Gergő még mindig kuncogott, Mónika pedig visszament a konyhába, de onnan is hallatszott az elégedetlen mormogása. Lilla nem akarta elhinni, hogy komolyan beszélnek. Talán Gergőnek rossz napja volt? Vagy Mónika fáradt?
– Értünk dolgoztam ennyit – mondta halkan, és leült a fotel szélére a kanapéval szemben. – Ez nagy lépés. Három éve küzdök ezért a pozícióért.
Gergő legyintett, mintha egy jelentéktelen apróságot söpörne félre.
– Ugyan már. Azért tettek oda, hogy még többet robotolj. Mostantól minden problémát rád tolnak, és majd te viszed el a balhét. Dolgozhatsz három ember helyett, köszönet nélkül. Láttam már ilyet: fél év, és kiégsz, aztán mehetsz betegszabadságra.
Lilla arcába forróság szökött. Ökölbe szorította a kezét, a halántékában lüktetett a vér.
– Elég volt – mondta élesen. – Nem vagyok köteles eltűrni, hogy gúnyt űzzetek belőlem.
Gergő abbahagyta a nevetést, és először nézett rá komolyabban.
– Miért kapod fel ennyire a vizet? Csak vicceltünk.
– Ez nem vicc.
– Bocsánat, hogy nem ujjongtunk – morogta, majd visszafordult a telefonjához. – Inkább csinálhatnál vacsorát. Anyám egész nap talpon volt.
Lilla felállt, és a konyhába ment. Mónika a tűzhelynél állt, és egy lábas tartalmát kevergette. Egy futó pillantást vetett rá, aztán ismét a fazékra figyelt.
– Mónika – kezdte Lilla visszafogott hangon. – Miért reagált így? Azt hittem, örülni fog nekem.
Az idősebb asszony letette a fakanalat, és szembefordult vele. Az arca zárkózott maradt.
– Örülni? Mégis minek? Annak, hogy ezentúl alig látjuk majd? Vagy annak, hogy majd elhiszed magadról, hogy különb vagy? Tudom én, hogy megy ez. A nők kapnak egy címet, és máris fontos embernek képzelik magukat, a család meg háttérbe szorul.
– Soha nem hanyagoltam el a családot – válaszolta Lilla, igyekezve nyugodt maradni. – És ezután sem fogom. Egyszerűen büszke vagyok arra, amit elértem. Ez talán bűn?
– A túl nagy büszkeség nem vezet jóra – vágta rá Mónika, majd visszafordult a tűzhelyhez. – Inkább azon gondolkodj, hogyan lesz rend a lakásban és vacsora az asztalon. Gergő dolgozott egész nap. Reggel óta ott áll a mosatlan a mosogatóban.
Lilla szólásra nyitotta a száját, de aztán inkább hallgatott. Reggel éppen Mónika készítette a reggelit, és ő hagyta ott az edényeket azzal, hogy majd később elmosogat. Most azonban nem volt értelme vitatkozni. Csendben kiment a nappaliba.
Gergő ugyanott ült, és üzeneteket pötyögött, időnként elvigyorodva.
– Kivel beszélgetsz? – kérdezte Lilla, miközben leült mellé.
– A srácokkal. Elmeséltem nekik a nagy hírt – felelte anélkül, hogy ránézett volna.
– És mit szóltak?
– Nevetnek. Azt írják, gratulálnak, mostantól te hordod majd a nadrágot.
Lilla hirtelen felpattant. A keze remegett, ezért összekulcsolta az ujjait, hogy leplezze.
– Komolyan mondod? Azért meséled el nekik, hogy rajtam szórakozzanak?
Gergő végre felnézett.
– Ugyan már. Csak ugratás. Ne dramatizáld túl.
– Nem akarok céltábla lenni! – tört ki Lillából. – Támogatást vártam. A férjemtől. A családomtól. Ehelyett kinevettek!
A kiabálásra Mónika jelent meg az ajtóban, kezében a lábassal.
– Mi ez a hangoskodás? – csattant fel. – Gergő pihenni jön haza, nem veszekedést hallgatni. Lilla, azonnal fejezd be.
– Nem fogom abbahagyni – fordult felé Lilla. – Ez igazságtalan. Elértem valamit, és úgy viselkednek, mintha szégyellnem kellene.
– Senki nem mondta, hogy szégyellned kell – felelte Mónika hűvösen. – Csak nem kellene ekkora ügyet csinálni belőle. Sok embert előléptetnek. Hajnalka unokája például igazgatóhelyettes egy iskolában, mégsem veri nagydobra. A szerénység többet ér, mint a hivalkodás.
Lilla érezte, hogy a mellkasában egyre feszültebb a levegő. A beszélgetés azonban ezzel korántsem ért véget, és a következő pillanatokban még élesebb fordulatot vett.