– Te… zálogba tetted a családi fészket?
Gergő hátrált néhány lépést, egészen a falig, mintha attól remélne védelmet. Az előbbi magabiztossága egy szempillantás alatt elpárolgott.
– Anya, én csak jót akartam! – visította. – Tökéletes konstrukció volt! A társam húzott csőbe! Minden fillért visszaszereztem volna, kamatostul!
– Te szerencsétlen élősködő! – Erika úgy pattant fel a kanapéról, mintha nem is gyötörné se ízületi fájdalom, se magas vérnyomás. – Majd én megmutatom neked, milyen az a „befektetés”! Meg azt is, amikor a „partner hibázik”! Az apád nyaralóját! Hát van benned egy csepp szégyen?
Réka villámgyorsan felmérte a helyzetet. Rájött, hogy a békés lakoma percei lejártak, és most csata készül. Felkapta a táskáját.
– Jaj, a macskát elfelejtettem megetetni! – sipította, és már robogott is kifelé, kis híján fellökve Tibort az ajtóban.
Tibor sem kívánt hősi halált halni egy pár szendvicsért. Bölcsen hátrálni kezdett, miközben arról motyogott, hogy bekapcsolva hagyta a vasalót.
– Nóra! – könyörgött Gergő, miközben egy fotel mögé próbált húzódni az anyja elől. – Mondd meg neki! Közös költségvetésünk van! Adj pénzt! Család vagyunk!
Összefont karokkal néztem végig a jelenetet, mintha cirkuszi előadáson lennék.
– Gergő – szólaltam meg szinte kedvesen –, pár perce még te oktattál ki arról, hogy egy férfi vállalja a következményeket. Itt az alkalom. Az én megtakarításaim pedig – ahogy te nevezted – „gazdasági elnyomásnak” számítanak. Nem szeretnélek elnyomni. Oldd meg egyedül.
Erika közben utolérte a fiát, és a kézitáskájával sorozta. A tompa puffanások alapján akár egy féltégla is lapulhatott benne, de legalábbis egy vaskos lexikon.
– Hétfőig! – kiabálta. – Addigra legyen meg a pénz! Különben kitagadlak, te hálátlan!
A hangzavaros menet végül kivonult a folyosóra. Nyugodtan becsuktam mögöttük az ajtót, majd kétszer ráfordítottam a kulcsot. A lépcsőházból még percekig visszhangoztak a kiabálások.
Visszasétáltam a nappaliba. Az asztalon ott hevert az a lista, amelyen a férjem gondosan felsorolta az én „bűneimet”. Felvettem, összegyűrtem, és egy határozott mozdulattal a szemetesbe hajítottam. Tökéletes dobás volt.
Meglepő könnyedség áradt szét bennem. Olyan érzés, mintha évek után végre levetettem volna egy szűk cipőt, amelyről eddig nem mertem bevallani, hogy feltöri a lábam.
Alig telt el egy óra, a telefonom jelzett. Gergő üzenete villogott a kijelzőn:
„Anya már lenyugodott, de ragaszkodik a pénzhez. Nóra, kérlek, adj kölcsön! Mindent visszafizetek, esküszöm! Rájöttem, hibáztam.”
Leültem a fotelbe, és bepötyögtem a választ:
„Sajnálom, kedves. Az összes szabad forrásomat épp most fektettem be a saját idegrendszerem megóvásába. Jó szelet, kapitány!”
Ha van tanulság, hát annyi: soha ne engedd, hogy bárki a nyakadba telepedjen – főleg ne sáros cipővel és határtalan nagyravágyással. Az anyagi önállóság pedig a leghatásosabb szépségápolás: kisimítja az aggodalom ráncait, és olyan acélos fényt ad a tekintetnek, amitől a pimaszok messzire menekülnek.