– Anya – kezdte ünnepélyesen Gergő, és fölényesen végigmért, mintha már most ő lenne a ház ura. – Meghoztam a döntést. Mától minden pénzügy az én kezemben fut össze. Nóra, add ide a bankkártyákat. Majd én beosztom, mire mennyi jut a háztartásban. Így korrekt. Férfi vagyok, az én dolgom a felelősség.
Réka lelkesen bólogatott mellette, mint egy felhúzható játékfigura.
– Ez az, Gergő! Ideje rendet tenni ebben a nagy önállóskodásban.
Tibor nagybácsi abbahagyta a rágást, és kíváncsian rám szegezte a tekintetét. Még ő is megérezte a levegőben vibráló feszültséget: valami mindjárt robbanni fog.
Komótosan felálltam az asztaltól. Az ablakhoz sétáltam, eligazítottam a függönyt, mintha valóban csak gondolkodnék. A szobára sűrű csend telepedett. Gergő elégedetten mosolygott; látszott rajta, hogy már győztesnek érzi magát. Biztos volt benne, hogy megtörtem, és fejben már el is költötte a fizetésemet új alufelnire meg egy drága horgászbotra.
Végül feléjük fordultam, és a lehető legszelídebb mosolyt erőltettem magamra.
– Tudjátok, örülök, hogy szóba került a felelősség meg a befektetés – mondtam halkan. – Gergő, teljesen igazad van. A családban ne legyenek titkok.
A férjem arca egy pillanatra megfeszült. A szemében átsuhant valami bizonytalanság, de a büszkesége gyorsan elnyomta.
– Na végre – morogta. – Akkor a kártyákat kérem.
– A kártyák ráérnek – feleltem, és odaléptem a kis írószekrényhez. Egy kék borítékot vettem elő a fiókból. – Ha már az őszinteségnél tartunk… Erika, mennyire szereti még mindig azt a budakeszi telket? A kis házat, az üvegházat, a rózsákat…
Az anyósa arca megmerevedett. Az ösztönei, ellentétben a fia józan eszével, hibátlanul működtek.
– Mi köze ennek a telkemhez? – kérdezte élesen.
– Annyi – forgattam meg a borítékot az ujjaim között –, hogy az ön zseniális fia, a családi hajó kapitánya, egy hete gyorshitelt vett fel az ingatlan fedezetével. Egy „bombabiztos üzlet” kedvéért. Valami videokártyákat akart továbbadni, csak épp selejtesnek bizonyult az áru.
Olyan csönd lett, hogy Réka gyomrának korgása is tisztán hallatszott. Gergő arca előbb lángvörös, majd hamuszürke lett.
– Ez… ez hazugság… – préselte ki magából, de a hangja elcsuklott, magasra szökött, mint egy kamaszfiúé.
– Tényleg? – kihúztam a papírt a borítékból. – Itt a felszólítás. Ma reggel érkezett. Hiába vagy még mindig bejelentve édesanyádhoz, a leveleidet valamiért az én címemre irányítottad át. Elfelejtetted? Vagy abban bíztál, hogy elcsíped a postást? Nos, Erika, ha a „befektető” hétfőig nem fizet be százötvenezer forintot, a telke a Gyors Pénz Követeléskezelő Zrt. tulajdonába kerül.
A hatás olyan volt, mintha kiszívták volna a levegőt a helyiségből. Erika lassan a fiára fordította a fejét. A tekintetében olyan elementáris indulat gyűlt össze, hogy egy vadállat is inkább menekülőre fogta volna.
– Gergő? – kérdezte halkan.