Két nappal később újabb „erősítés” futott be: Balázs édesanyja, Diána érkezett meg. Nóra titokban bízott benne, hogy legalább ő megpróbál majd igazságot tenni. Az asszony korábban mindig higgadtan mérlegelt. Most azonban alig tette le a táskáját, máris támadásba lendült.
— Nóra, mégis mit művelsz? — csattant fel köszönés helyett. — Mónika zokogva hívott fel! Azt állítja, ki akarod rakni őket az utcára!
— Diána, már több mint két hete nálunk vannak — felelte Nóra, miközben segített levenni a kabátját. — Eredetileg csak pár napra szólt a látogatás…
— És? Család! — legyintett az asszony, végigmérve az előszobát. — Amikor Balázshoz mentél, pontosan tudtad, hogy nagy rokonsága van. Most meg hátat fordítasz nekik?
— Senkit nem kergetek el — próbált higgadt maradni Nóra. — Csak szeretnék nyugalmat a saját otthonomban. Dolgozom egész nap, este pedig pihenni akarok.
— A rendes feleség a család érdekeit nézi, nem a saját kényelmét! — vágta rá Diána élesen. — Balázs, gyere ide azonnal!
Balázs kelletlenül lépett elő a szobából, mintha előre tudta volna, mi következik.
— Jól figyelj rám — folytatta az anyja. — Nem gondolkodtál még el rajta, hogy talán más társat kellett volna választanod? Olyat, aki jobban tiszteli a családot?
— Anya, ez túlzás… — kezdte Balázs, de Diána nem hagyta befejezni.
— Ugyan már! Nézd meg Kingát! Főz, sürög-forog, kedves, alkalmazkodó!
Mintha csak hívásra várt volna, Kinga ekkor lépett ki a hálószobából — Nóra selyemköntösében, abban, amit Balázstól kapott a születésnapjára.
— Diána néni! — csilingelte túláradó lelkesedéssel, és puszival halmozta el az asszonyt. — De jó, hogy jött! Főzök egy teát. Nóra, maradt még süti? Ja, nem… tegnap este megettem az utolsót a filmhez.
Nóra némán figyelte a jelenetet. Abban a pillanatban értette meg, hogy itt senki sem az ő oldalán áll.
— Látod? — jegyezte meg Diána elégedetten. — Ilyen egy igazi háziasszony.
— Jaj, ugyan már! — nevetett Kinga álszerényen. — Én csak besegítek. Bár ha az én lakásom lenne… néhány dolgot átalakítanék. Ezek a függönyök túl komorak, és a fal színe sem az igazi.
— Ez az én otthonom — mondta Nóra halkan, de szilárdan.
— Egyelőre — tette hozzá Diána sokatmondó hangsúllyal.
A huszadik napon Nóra a megszokottnál korábban ért haza: csőtörés miatt elküldték a munkahelyéről. Már a lépcsőházban feltűnt neki a harsány zene és a nevetés, ami a második emeletről szűrődött ki.
Amikor kinyitotta az ajtót, földbe gyökerezett a lába. A nappali felismerhetetlenné vált. Üres boros- és sörösüvegek hevertek szanaszét, a perzsa szőnyegen — amelyet a nászútjukon vettek — sötét, ragacsos folt éktelenkedett. A dohányzóasztal tele volt csikkekkel és ételmaradékkal.
A hálószobába érve még nagyobb döbbenet várta. Egy ismeretlen fiatal férfi hevert az ágyán, sáros bakancsban, és az ő személyes naplóját lapozgatta.
— Maga kicsoda? — kérdezte dermedt hangon.
— Márk vagyok, Kinga barátja — felelte a férfi unottan, fel sem nézve. — Miért vagy ilyen ideges?
— Ez az én lakásom. Azonnal távozzon!
— Nyugi, néni — horkant fel végre ráemelve a tekintetét. — Kinga mondta, hogy maradhatok. Ő itt a főnök, nem?
— Nem! Én vagyok az! És most mindenki kifelé!
— Takarodjatok az otthonomból! — kiáltotta teljes erejéből.
A zajra Mónika, Gábor és Kinga is berontottak.
— Mi ez az ordítozás? — csapta össze a kezét Mónika. — Nóra, teljesen elvesztetted a józan eszed? Ez Kinga vendége!
— Nem érdekel! Azonnal menjen ki mindenki!
— Túlreagálod — szólt közbe Kinga, mintha ő lenne a békéltető. — Márk csak meg akarta ismerni a családot. Fél éve együtt vagyunk.
— Az én hálószobámban? Az én ágyamban?
— Balázs! — harsant Mónika hangja. — Gyere már! A feleséged megint jelenetet rendez!
Balázs komótosan lépett elő a konyhából, kezében vörös kaviáros szendviccsel — azzal, amit Nóra egy tervezett, meghitt vacsorára tartogatott.
— Mi ez a felhajtás? — kérdezte közömbösen.
— Mi ez? Egy részeg idegen fekszik az ágyamban, a lakás romokban, te pedig azt kérdezed, mi történt?
— Márk rendes fiú — vágott közbe Kinga. — Csak kicsit felöntött a garatra a nagy izgalomban. Most pihen egy kicsit.