– …és a zöldborsó? Meg a normális konzervhús? – folytatta Mónika felháborodva, mintha valami súlyos hiányosságot leplezett volna le.
– Mónika néni, mi általában azt vesszük, amit valóban megeszünk… És talán lehetne egy kicsit csendesebben? Szombat reggel van – próbálta Nóra higgadtan, de fáradtan.
– Csendesebben? A rendes emberek ilyenkor már talpon vannak! Nem délig heverésznek! Gábor, kelj már fel, kész a reggeli!
A hálószoba ajtaja kivágódott, és Gábor kilépett, mindössze egy alsónadrágban. Szőrös mellkasa és hasa fedetlenül villant meg, miközben álmosan vakarta magát és ásított egyet.
– Mit zajongtok itt kora hajnal óta? Szétreped a fejem… Aludnék még.
Nóra ösztönösen elfordította a tekintetét.
– Gábor bácsi, megtenné, hogy felöltözik? – kérdezte visszafogottan.
– Ugyan miért? Itt vagyok a lakásban. Úgy öltözöm, ahogy akarok. Különben is, meleg van.
– Csakhogy ez a lakás nem az öné…
– Nóra, ez milyen hangnem? – lépett közbe Balázs gyorsan. – Ne haragudjon, Gábor bácsi, biztos kényelmetlen volt a kanapén aludni.
– Majd megszokja – legyintett nagyvonalúan Gábor. – Inkább azt mondd, van valami harapnivaló?
Az első hét végére Nóra úgy érezte, mintha egy zsúfolt munkásszállón élne, nem pedig a saját otthonában. Kinga teljesen kisajátította a fürdőszobát, mindenhol az ő ruhái lógtak. Gábor a teraszon cigarettázott, hiába kérte Nóra, hogy ne tegye. Mónika pedig újrarendezte a nappalit, mintha lakberendezési műsort forgatna.
– Mónika néni, kérhetem, hogy ne pakolja át a bútorokat? – próbálkozott óvatosan Nóra.
– Jaj, drágám, eddig borzasztóan álltak! Most legalább rend van. A tévét is jobban látni, a kanapé is praktikusabb helyre került.
– Nekem a régi elrendezés volt kényelmes…
– Majd megszokod! A fiatalok rugalmasak. Mi idősebbek már nehezebben változtatunk.
A nyolcadik napon Nóra munkából hazaérve döbbenten tapasztalta, hogy a fürdőszobapolcról eltűntek a kozmetikumai.
– Kinga, nem láttad a krémeimet meg a sminkemet? – kérdezte, próbálva higgadt maradni.
– Ja, azok? – vont vállat a lány. – Kipróbáltam a szempillaspirálodat, tök jó! A krémed is szuper, bár már alig van benne.
– Alig? Szinte tele volt!
– Adtam belőle a barátnőimnek is, hogy teszteljék. Ne légy már fösvény, Nóra néni! A szépségért áldozni kell.
– Az drága márka volt!
– Annál jobb, hogy nem ment kárba – nevetett Kinga. – Vegyetek másikat, ha ennyire bevált.
A tizedik napon Kinga vendéget hozott: Rékát. Festett, világosszőke haj, extrém rövid szoknya, vastagon felkent smink – az egész megjelenése harsány volt. A nappaliban telepedtek le, zenét üvöltettek, vihogtak, és hajnalig beszélgettek.
Hajnali kettő körül Nóra köntösben lépett ki hozzájuk.
– Lányok, kérlek, halkabban! Reggel dolgoznom kell.
– Ugyan már, Nóra néni, ne rontsd el a hangulatot! – kacarászott Réka, végigmérve őt. – Mi fiatalok vagyunk, élni akarunk! Az élet rövid!
– Csak irigy, mert mi még szépek és fiatalok vagyunk, ő meg már… – súgta Kinga, de olyan hangosan, hogy Nóra tisztán hallotta, miközben a halántékára bökött.
– Harminckettő vagyok – vágta rá Nóra.
– Na, pont az! – nevetett fel Kinga. – Harminc fölött már lejtmenet. Réka, menjünk inkább Emeséhez, a földszintre. Ott jobb a buli, és nem szól ránk senki.
– És helyes? – kérdezte Réka kíváncsian.
– Elvált, teljesen normális. És ami a legjobb: nincsenek nyűgös rokonai!
Nevetve csapták be maguk mögött az ajtót. Hajnali háromkor tértek vissza, énekelve, csattogó sarkakkal, az egész lépcsőházat felverve.
– Balázs, ez tarthatatlan! – állította meg Nóra másnap reggel a folyosón. – A lakásunk átjáróházzá vált!
– Légy még egy kicsit türelmes. Mit mondjak nekik? Hogy pakoljanak össze és menjenek? Az csúnya dolog lenne.
– És az nem csúnya, amit itt művelnek? Tegnap a nagynénéd megette azt a tortát, amit a kollégám születésnapjára vettem! Este nyolckor rohangálhattam újért!
– Vettünk másikat, nem? Mi ezen a dráma?
– Az, hogy mindig őket véded! Én meg mintha nem is számítanék. Idegen lettem a saját otthonomban!
– Nóra, ők a család. Anyám tegnap hívott, kérdezte, hogy Mónika néni rendben elhelyezkedett-e. Mit kellett volna mondanom? Hogy kitettük őket?
Abban a pillanatban hatalmas csattanás hallatszott a konyhából, majd kiabálás. Berohantak. Gábor egy nagy fazék céklalevest ejtett le; a vörös lé szétterült a padlón, a porcelán darabjai mindenütt szanaszét hevertek.
– Hoppá – motyogta, a falnak támaszkodva. – Nóra, töröld fel gyorsan, elkések a munkából.
– Takarítsd fel te, amit összekoszoltál!
– Hogy merészelsz így beszélni egy idősebbel? – csattant fel Mónika, foltos köntösében. – Balázs, a feleséged egyre pimaszabb!
– Nóra, kérj bocsánatot Gábor bácsitól – mondta Balázs halkan, de ellentmondást nem tűrően.
– Tessék? Miért kérnék?
– A hangnemed miatt. Ne szítsd tovább a feszültséget.
Nóra szó nélkül ragadta meg a felmosót. Fogait összeszorítva kezdte eltakarítani a szétfolyt levest és az üvegszilánkokat – mások felelőtlenségének maradványait.
Két nappal később újabb vendég érkezett a házba, és ezzel a helyzet végképp kicsúszni látszott az irányítása alól.