– Küzdelmes lesz – folytatta komoran. – Gergő nem fogja szó nélkül hagyni. Nyomást gyakorol majd rád, próbál sarokba szorítani, talán még meg is fenyeget. De nem maradsz magadra, Lilla. Együtt megyünk végig ezen.
Hirtelen kibukott belőlem a kérdés:
– De miért? Miért teszed ezt értem? Hiszen mi csak… gyerekek voltunk valaha.
Márk elhallgatott, tekintete a sötétedő kertre siklott az ablakon túl.
– Emlékszel hatodikból arra az esetre, amikor Benedek ragasztóval öntötte le a tankönyvedet?
Elmosolyodtam, kissé zavarban. – Homályosan rémlik…
– Nem sírtál. Nem szaladtál a tanárhoz sem. Fogtad azt az összeragadt könyvet, odamentél hozzá, és csak annyit mondtál: „Kár, hogy ennyire ostoba vagy.” Aztán visszaültél a helyedre. Akkor döbbentem rá, mennyire erős vagy. Csendes, de hajlíthatatlan. Aznap a szünetben én intéztem el Benedeket. Nem bírtam elviselni az igazságtalanságot. És most sem tudom.
Nem találtam szavakat. A könnyeim újra megjelentek, de most nem a kétségbeesés, hanem a megkönnyebbülés miatt.
A következő hónapok valóban kimerítőek voltak. Gergő pontosan úgy viselkedett, ahogy Márk előre jelezte: hol békülékeny találkozót kezdeményezett, hol aljas pletykákat terjesztett rólam, máskor burkolt fenyegetésekkel próbált megingatni. Arra viszont nem számított, hogy páncélt kapok – Márk családja és az ő szakmai rátermettsége személyében. Távolról irányított mindent, mégis végig mellettem állt. Soha nem azt mondta, „megoldom”, hanem azt: „megoldjuk”.
És valóban sikerült.
A bíróság kimondta, hogy a lakás ajándékozási szerződése érvénytelen, mivel kényszer hatása alatt írtam alá, és az ügylet célja a vagyonom jogtalan megszerzése volt. A rendőrség eljárást indított a mérgezés ügyében is. Bár a szándékosság bizonyítása nehéznek ígérkezett, már a nyomozás ténye is visszafogta Gergőt. Végül ő kezdeményezte a válást – talán mert ráébredt, hogy a történet egyre inkább ellene fordul.
Azon a napon, amikor az ítélet jogerőre emelkedett, és ismét hivatalosan is az én nevemen volt a lakás, Márkkal a teraszon ültünk. November volt, a kertet vékony dér borította.
– Fogalmam sincs, hogyan köszönhetném meg – szólaltam meg halkan. – Az életemet adtad vissza. Az otthonomat. A hitemet az emberekben.
Elmosolyodott. – Egy üres lakás nem túl fényes zsákmány. Mihez kezdesz most?
Sokáig néztem őt. Úgy lépett vissza az életembe, mintha őrangyal lett volna egy sötét szakaszon. Időközben ő és a családja fontosabbá váltak számomra, mint bárki más.
– Eladom – feleltem határozottan. – Ide már semmi nem köt. Nincs munkám, nincsenek barátaim, csak rossz emlékek. Itt, veletek… újra önmagam lettem. Ha nem jelent gondot, maradnék még egy ideig, amíg találok valamit a közelben.
Nem válaszolt azonnal. Átnyúlt az asztalon, és melegen, erősen megszorította a kezem. A tekintetében nem puszta együttérzést láttam. Ugyanaz a csendesen formálódó érzés tükröződött benne, amely bennem is gyökeret vert az elmúlt hónapok békéjében.
– Anya már most úgy tekint rád, mintha a második lánya lennél – mondta végül. – Én pedig… rég nem egyszerű volt osztálytársként gondolok rád.
A pályaudvar képe, a keserű kávé íze, a bizonytalan útra induló vonat emléke hirtelen távolinak tűnt. Mintha csak egy rossz álom lett volna. Egy álom, amelyből végül nem magányosan ébredtem fel.
Hanem itthon.