– Szia – mondta halkan.
A hangjára megmozdultam, mire közelebb hajolt.
– Jobban vagy? – kérdezte figyelmesen.
A torkom száraz volt, a szavak nehezen formálódtak.
– Mennyi… mennyi idő telt el?
– Két nap – felelte nyugodtan. – Folyamatosan aludtál. A véredben erős nyugtató maradványait találták. Olyan mennyiséget kaptál, ami hosszabb emlékezetkiesést és teljes zavartságot is okozhatott volna. Szerencséd van, hogy hamarabb magadhoz tértél.
Visszacsuktam a szemem. Tehát ez volt a terv. Nem baleset, nem véletlen rosszullét. Azt akarta, hogy eltűnjek. Hogy valahol útközben szétessek fejben, és végleg köddé váljak.
– Most mihez kezdjek? – suttogtam a plafont bámulva, inkább magamnak, mint neki.
– Először is megerősödsz – válaszolta határozottan. – Aztán visszaszerezzük, ami a tiéd.
Nem tágított mellőlem. Úgy viselkedett, mintha természetes lenne, hogy átveszi az irányítást az életem romjai felett. Minden nap bejött. Gyümölcsöt hozott, könyveket, kényelmes ruhákat. Nem sajnálkozott, nem kezelt törékeny porcelánbabaként. Úgy beszélgetett velem, mint régen, mintha csak egy nehéz időszakon mennék keresztül.
Elmesélte, hogy jogász lett, főként polgári és családjogi ügyekkel foglalkozik. Szeged egyik kertvárosi részén él a szüleivel és a húgával egy tágas házban.
– Ha kiengednek – mondta egyik délután –, hozzánk jössz. Van hely bőven. Anyu kifejezetten örül, ha tele a ház élettel.
Tiltakozni akartam. Megköszönni, visszautasítani, mondani, hogy így is túl sokkal tartozom neki. De hová mehettem volna? Vissza abba a lakásba, amely papíron már Gergő tulajdona volt? Szállodára sem volt pénzem. És ott motoszkált bennem az a nyers, ösztönös félelem, ami minden józan gondolatot elnyomott.
– Rendben – bólintottam végül. – Köszönöm.
A családja pontosan olyan volt, amilyennek leírta: hangos, közvetlen és őszintén kedves. Gabriella, az édesanyja, puha mozdulatokkal ölelt át az ajtóban, mintha mindig is közéjük tartoztam volna. Balázs, az apja, szűkszavúan kezet fogott velem, majd felvitte a bőröndömet az emeletre. Réka, a húga – egy lelkes formatervező hallgató – azonnal körbevezetett, és már azt tervezgette, hogyan alakítsuk át a vendégszobát az én „átmeneti kuckómmá”.
Ott, abban a házban, nem túléltem – éltem. Nem a következő csapást vártam, hanem segítettem a konyhában, gyomláltam a kertben, esténként a teraszon teáztam. Hallgattam Réka nevetését és Márk meg az apja élénk vitáit a közéletről. A rettegés lassan halványult, átadva a helyét fáradtságnak, majd valami óvatos, törékeny reménynek.
Közben Márk dolgozott. Elkérte minden iratomat, aprólékosan kifaggatott a lakás átírásáról, a költözésekről, a bankszámlákról. Felvette a kapcsolatot régi ismerőseimmel, akik döbbenten értesültek róla, hogy „visszatértem”. Megkereste volt kollégáimat is. Lépésről lépésre építette fel az ügyet, mintha erődöt emelne.
Egy este dossziéval a kezében jött be a szobámba.
– Kész – jelentette ki. – Van bizonyítékunk a nyomásgyakorlásra, a zsarolásra és a csalásra a tulajdonátruházás során. Tanúk is akadnak, akik igazolják, milyen állapotban voltál az elmúlt évben. Itt a kórházi szakvélemény a mérgezésről. És itt vagy te – élve, tiszta tudattal.
Leült velem szemben, és részletesen felvázolta a lépéseket. Pert indítunk a szerződés érvénytelenítéséért. Ezzel párhuzamosan feljelentést teszünk testi sértés kísérlete miatt. A szülővárosomban már talált kollégákat, akik helyben képviselnek majd.
– Nem lesz könnyű – figyelmeztetett komolyan. – Gergő harcolni fog, nyomást gyakorol, megpróbál megfélemlíteni. De nem maradsz egyedül, Lilla. Melletted állok.