A hangom áruló módon megremegett, a könnyeim pedig hirtelen elhomályosították a látásomat. Ennyi volt. Vége. Ő mindig talál megoldást. Mindig.
A fiú arcáról eltűnt a derű. A tekintete kiélesedett, figyelővé, szinte metszően élessé vált.
– Várj csak… Állj meg egy pillanatra. Lilla? Lilla Sokolova?
Megdermedtem. Honnan tudja? Mereven néztem rá. Szabályos vonások, rövidre nyírt sötét haj, szürke, éber szemek. És az a mosoly… Valami régi, nagyon távoli emléket érintett meg bennem, mintha egy másik életből maradt volna itt.
– Tényleg nem ismersz meg? – kérdezte, most már óvatosabban, szelídebben. – Márk vagyok. Emlékszel? Egy osztályba jártunk általánosban. Elsőtől kilencedikig. Fél évig egy padban ültünk, amíg át nem raktak máshová.
A múlt foszlányai lassan felszínre úsztak. Igen… Márk. Az osztály hangadója, örök ötletgyáros, aki mindig kitalált valamit. Ő állt mellém, amikor csont sovány, visszahúzódó kislányként újként kerültem be az osztályba, és céltáblává váltam. Aztán kilencedik után elment egy szakiskolába, és megszakadt a kapcsolat. Tizenöt év is eltelt azóta.
– Márk… – leheltem hitetlenkedve. – Úristen…
– Hát ez hihetetlen – rázta meg a fejét. – Micsoda véletlenek vannak. De mi történt veled, Lilla? Úgy nézel ki, mint aki… – Nem fejezte be, de nem is kellett. Úgy festettem, mintha romok alól húztak volna ki.
És akkor átszakadt bennem minden. A rettegés, a tehetetlenség, a kétségbeesés, amit hónapok óta magamba fojtottam, egyszerre tört felszínre. Felhúztam a lábam az ülésre, a fejemet a karjaimba temettem, és zokogva kiborítottam az egész történetet. Gergőről. Arról, hogyan indult minden mesébe illően, majd hogyan vált lassan láthatatlan börtönné. A folyamatos ellenőrzésről, a lelki manipulációkról, a „véletlen” lökésekről és a kék-zöld foltokról, amelyekért persze mindig én voltam a hibás. Arról, hogyan vágott el fokozatosan mindenkitől: barátoktól, munkától, a családomtól. Hogyan beszélt rá, hogy írassam át rá a lakást, amit még az esküvő előtt vettem a szüleim segítségével – „egyszerűbb így, hiszen közös az életünk”. És végül arról, hogy nemrég összeszedtem minden bátorságomat, titokban vettem egy jegyet egy gyógyfürdőbe, csak hogy kiszakadjak, levegőhöz jussak, gondolkodhassak. Aztán a pályaudvari kávéról.
Márk egyetlen egyszer sem szakított félbe. Az arca közben megkeményedett, mintha kőből faragták volna. Csak a szája sarkában rándult meg egy izom.
– Elkábított – mondta halkan, amikor elcsendesedtem. – Beletett valamit az italodba. Feltett egy másik vonatra, hogy eltűnj a térképről, amíg ő valószínűleg intézi a maga kis „papírjait”. Tankönyvi eset.
Elővette a telefonját.
– Mit csinálsz? – kérdeztem riadtan.
– Mentőt hívok. Fél óra múlva megállunk. Ki kell vizsgáltatniuk. Nem tudhatjuk, mit adott be neked, és mennyit.
Tiltakozni akartam, hogy már jobban vagyok, hogy nincs szükség ekkora felhajtásra, de a kocsi hirtelen újra forogni kezdett körülöttem. A látásom beszűkült, a gyomrom émelygett. Végül csak bólintani tudtam.
Egy apró, szinte elhagyatott megállónál – a tábla szerint „147-es kilométerszelvény” – már várt ránk a mentő. Márk kérdezés nélkül összeszedte a holmimat; kiderült, a bőröndöm is a fülkében volt. Határozott mozdulattal segített leszállni, és nyugodt, tárgyilagos hangon beszélt a mentősökkel, mintha pontosan tudná, mit kell mondania.
– Felmerül a pszichotróp szerrel való mérgezés gyanúja – hallottam, ahogy közli. – Nem kizárt, hogy bűncselekmény előkészítése áll a háttérben.
Innentől minden elmosódott. Fehér fények, idegen arcok, egy szúrás a karomban, majd mély, súlytalan alvás.
Amikor magamhoz tértem, már egy tiszta, halványzöld falú kórteremben feküdtem egy vidéki kórházban. A fejemben furcsa, csengő üresség kongott, mintha kisöpörtek volna belőle minden gondolatot. Az ablak melletti fotelben Márk ült, a tabletjét lapozgatva. Amint észrevette, hogy kinyitom a szemem, felpillantott.
– Szia – mondta halkan.