A nyár utolsó napjainak sajátos illata volt: por, a napközben felforrósodott, majd lassan kihűlő aszfalt szaga, és valami megfoghatatlan, édeskés melankólia lengte be a levegőt. Az állomás külön kis világként működött, ahol mindenki rohant valahová, és ahol az ember akkor is elveszettnek érezhette magát, ha mozdulatlanul állt. Ott álltam én is, ujjaimmal görcsösen markolva a bőrönd fogantyúját, zsebemben a Karlovy Varyba szóló jeggyel és egy halvány, szinte dermedten pislákoló reménnyel. Menekülés volt ez. Mindössze két hét, mégis úgy tűnt, mintha repedést ütne az elmúlt év szürke betonfalán.
Gergő váratlanul bukkant fel mellettem. Összerezzentem, amikor megéreztem a kezét a vállamon. Mosolygott – azzal a simára csiszolt, fegyelmezett mosollyal, amelyről már rég megtanultam, hogy valójában figyelmeztetés.
– Indulásra kész vagy? Negyven perc múlva jön a vonat.
Csak bólintani tudtam. A hangom cserbenhagyott. Végigmért tetőtől talpig, tekintete megakadt az enyhén remegő ujjaimon.
– Várj itt – mondta, miközben nem engedte el a vállamat. – Hozok egy kávét. Idd meg, drágám, rád fér. Teljesen szét vagy csúszva.
Amikor a büfé felé indult, egyetlen másodpercre átfutott rajtam a gondolat: mi lenne, ha most egyszerűen hátat fordítanék és elfutnék? Bele a tömegbe, a zajba, bárhová, csak el innen. De a lábam mintha gyökeret vert volna a piszkos kövön. Az útlevelem nála volt, a pénzem nagy része szintén. És ott volt bennem az évek alatt belém égett, automatikussá vált engedelmesség.
Két papírpohárral tért vissza. Az enyémben – ahogy mindig – cukor nélkül, habbal a tetején. A számhoz emelte.
– Igyál, amíg forró.
Belekortyoltam. Keserű volt, és valami furcsa, zöldes mellékíz bujkált benne.
– Köszönöm – leheltem.
– Semmiség, kedvesem. Pihend ki magad. Hívj fel, amikor megérkezel.
Homlokon csókolt, majd beleolvadt a hömpölygő tömegbe. Sokáig néztem a távolodó alakját, amíg teljesen el nem tűnt. Aztán felemeltem a poharat, és az utolsó cseppig kiittam. Az alján sűrű, kellemetlen üledék maradt. Hirtelen megszédültem. Idegesség – győzködtem magam. Sötét foltok úsztak a szemem előtt, az állomás zaja tompán, mintha víz alól érkezne. Valahogy elvonszoltam magam a szerelvényig, megtaláltam a fülkémet. Arra még emlékszem, hogy felzuhantam a fekhelyre, arcomat a durva, idegen szagú takaróba fúrva. Aztán minden elsötétült.
Egy éles rándulásra tértem magamhoz, ahogy a kerekek átbuktak egy sínillesztésen. Lüktetett a halántékom, a világ ingott körülöttem, mintha rosszul előhívott fényképet néznék. A felső ágyon feküdtem, a függöny résein erős, már déli napfény szűrődött be. Haladtunk. De valami nem stimmelt. Nagyon nem.
Lemásztam, kis híján összerogyva a gyengeségtől. Az ablakon túl nem cseh erdők és gondosan művelt mezők suhantak el, hanem a végtelen magyar síkság, itt-ott ritkás facsoportokkal, távolban megbújó falvakkal és roskatag házakkal. A gyomrom görcsbe rándult.
Nem voltam egyedül a fülkében. Egy harminc körüli férfi ült az alsó ülésen, sötét farmerben és egyszerű pólóban, az ablakot figyelte. A moccanásomra felém fordult. Amikor meglátta – minden bizonnyal rémülettől eltorzult – arcomat, előbb elkerekedett a szeme, majd elmosolyodott. A mosolya meleg volt és őszinte, szinte napsütéses. Egy pillanatra még a pánik is háttérbe szorult.
– Nahát, ébren vagy! – mondta derűsen. – Azt hittem, egészen Miskolcig átaluszod az utat.
– Hová… hová tart ez a vonat? – kérdeztem rekedten, az ülés támlájába kapaszkodva.
– Dél felé. Szegedre, pontosabban. És te merre utazol?
– Én… nekem Karlovy Varyban kellene lennem – feleltem, és éreztem, hogy a hangom elcsuklik.