…hanem egy bentlakásos iskola, ahol a menyet próbálják megnevelni.
— Jaj, ismered anyát. Ő már nem fog megváltozni. Ezt egyszerűen túl kell élni… — mormolta Márk fáradtan.
— Túlélni? Meddig? Negyvenéves koromig? Amíg a saját gyerekünk azt hallgatja, hogy a nagymamája „élősködőnek” nevezi az anyját? Vagy addig, amíg valamelyik nap ki nem lépek az erkélyről?
A férfi elnémult. Megint ez a módszer: fizikailag ott volt, de lélekben kihátrált a helyzetből.
— Ha szeretnéd, beszélek vele… — próbálkozott bizonytalanul.
Réka felkuncogott, de a hangja jeges volt, nem vidám. Márk összerezzent tőle.
— Te? Egyetlen mondattal leszerel. Amikor azt mondod: „anyu, hagyd abba”, az úgy hangzik, mintha azt kérnéd: „anyu, merj még egy adag levest”. Számára én nem létezem. És te sem, mint önálló férfi.
— Ezt eltúlzod.
— Nem túlzok. Te meghajolsz előtte. Ez nem ugyanaz.
A hűtő újra bekapcsolt, a kattanás élesen hasította ketté a csendet, mintha valami végleges pecsét került volna a vitára.
— Holnap szabadságot veszek ki — mondta Réka hirtelen. — Elmegyek a közjegyzőhöz. Kaptam egy értesítést: meghalt a nagyapám. Állítólag hagyott rám egy lakást Vácon. Ha igaz, odaköltözöm. Egyedül. Ha jönni akarsz, utánam jöhetsz. De anyád nélkül. Soha többé.
Márk döbbenten meredt rá.
— Ez most komoly? Ugye csak felhúzol?
— Teljesen komoly. Sőt, ha gondolod, szervezhetünk családi teadélutánt a közjegyzőnél. Örökség, sütemény, minden. Csak ezúttal én döntöm el, mi mennyibe kerül. Még a sampon árát is.
A férfi úgy nézett rá, mintha most látná először igazán. Nem a békítő közvetítőt, nem az anyja csendes segítőjét, hanem azt a nőt, aki képes hátat fordítani és elmenni.
— Meghibbantál, Réka! Egy másik városba, egyedül? És én mi legyek?
— Veled számolok. De csak akkor, ha világos a feltétel: anyád nem költözik utánunk. Nem „csak pár hétre”, nem „amíg tart a felújítás”. Soha. Vagy mi ketten. Vagy én egyedül.
— Arra kényszerítesz, hogy válasszak a feleségem és az anyám között?
— Nem én kényszerítelek. Te választottál így az elmúlt hat évben, minden egyes alkalommal, amikor lenyelted, hogy élősködőnek hív.
Réka az ablakhoz lépett. Odalent egy szomszéd épp levitte a szemetet. Minden hétköznapinak tűnt, mégis érezte, hogy az ő életében most repedt meg valami végérvényesen.
— Ne siessünk ennyire — próbálta menteni a helyzetet Márk. — Lehet, hogy nem is lakásról van szó. Elmegyünk, megnézzük, aztán hazajövünk, és átgondoljuk.
— Nem. Én ott újrakezdem.
— Egyedül? Munka nélkül? Szerinted vár ott rád bárki?
— Márk, mindig bizonytalan voltál. De most egyszerűen gyáva vagy. Én viszont már nem félek. Nem akarok megőszülni egy háromszobás lakásban, ahol nap mint nap azt hallgatom, hogy felesleges teher vagyok.
A férfi levegőt vett, hogy válaszoljon, de abban a pillanatban kopogás harsant az ajtón, éles és követelőző.
— Nyissátok ki! Én vagyok! — csendült fel a jól ismert hang.
Réka lassan a férjére emelte a tekintetét.
— Azt mondtad, ne bántsam az anyádat. Tessék. Menj, és intézd el.
Márk tétován az előszoba felé indult.