Márk kelletlen mozdulattal fordította el a kulcsot, a zár fémesen kattanva engedett.
— Miért van rátok zárva az ajtó, mintha ostrom alatt állnátok? Talán már előlem is bujkáltok? — Ágnes úgy vonult be a lakásba, mint egy ellenőrzésre érkező igazgató. — Márk, hoztam májragut, a kedvencedet. Emlékszel még? És mi ez a sürgés-forgás? A vízforraló is fütyül. Réka, mire készülsz?
— Csomagolok — felelte higgadtan. — Elköltözöm Vácra. Végleg.
Ágnes kezéből majdnem kicsúszott a bevásárlószatyor.
— Tessék? Mi az, hogy végleg? Minek mennél oda?
— Örököltem ott egy lakást a nagyapámtól. Újrakezdem az életem. Nyomás nélkül… — egy pillanatra elcsuklott a hangja, de folytatta — mindenféle nyomás nélkül.
— És Márk? Rá nem gondolsz? Ő majd robotol Debrecenben, te pedig ott heverészel? Vagy a szomszédokkal kacérkodsz, amíg a férjed megszakad a munkában?
Réka lehunyta a szemét. Ujjai finoman remegtek, de a hangja most először volt sziklaszilárd.
— Most először magamra gondoltam. Hat év után először.
— Te kis hálátlan… — Ágnes közelebb lépett, de mielőtt tovább folytathatta volna, Márk közéjük állt.
— Elég, anya.
Mindketten rámeredtek.
— Mit mondtál?
— Azt, hogy elég. Ne támadd, ne emeld fel a hangod, ne alázd. Elmegy. Talán igaza van, talán nincs. Nem tudom. De belefáradtam abba, hogy köztetek egyensúlyozzak.
— Szóval mellé állsz? Ő akarja szétverni a családot! — Ágnes hangja éles visításba csapott.
— Anya, ez már rég nem család. Csak együtt élünk megszokásból, mint két automata.
Aztán Rékára nézett.
— Ha szeretnéd, veled megyek. Ha nem… azt is elfogadom.
Réka lassan megrázta a fejét.
— Nem. Előbb fel kell nőnöd.
Másnap reggel a pályaudvar peronján állt. Egy hátizsák, egy iratokkal teli mappa és a nagyapja levelei voltak nála. A mellkasát feszítette a fájdalom, mégis biztos kézzel fogta a csomagjait.
Márk nem jelent meg. Nem üzent, nem telefonált. Ágnes bizonyára otthon főzte a reggeli zabkását, és rosszallóan csóválta a fejét, amiért a fia étvágytalan.
Amikor begördült a szerelvény, Réka felszállt. Egyetlen lépés volt — mégis egy teljes élet választotta el attól, amit maga mögött hagyott.
Most Vác egyik régi házának erkélyén állt. A vakolat több helyen peregett, a csempék megkoptak, de a távolban a templomtornyok kupolái ragyogtak. A tavasz illata ott vibrált a levegőben, friss föld és virágzó fák keverékeként.
Két hete lakott itt. Az éjszakái nyugtalanok voltak, mégis hajnalban ébredt — és hosszú évek óta először érezte, hogy valóban a saját terében létezik.
A lakás tágasabbnak bizonyult, mint gondolta: két szoba, erkély, vastag falak. A bútorok ugyan a nyolcvanas évekből maradtak, de a lehetőség érzése mindent felülírt. Felcsavarta a poros szőnyegeket, megszabadult a nehéz komódoktól, és leszedte a falról a múltat idéző portrét. A konyhában az elektromos vízforraló várta, hogy végre bekapcsolja.