— Igen, most már saját albérletet nézek. És nem, az anyós nem költözik velem. Még „néhány napra” sem. Elég volt az ön által diktált családi törvényekből!
Ágnes úgy robbant be a konyhába, mintha legalábbis rendet jött volna tenni egy csatatéren. A kredenc ajtaja hangosan csattant, a tányérok összekoccantak a polcon.
— Teljesen elvesztetted a józan eszed? Nyolcszáz forint egy samponért?! Aranypor van benne? Fogalmad van, mennyit ér ez a pénz? Ha fényűzésre vágysz, fizess érte a saját keresetedből!
Réka nem fordult meg. A keze a mosogatóban, a szappanos vízben siklott a tányérokon, amelyek már szinte vakítottak a tisztaságtól. A gerince mentén azonban jeges feszültség húzódott.
— Az a sampon az enyém, Ágnes. A saját fizetésemből vettem. Nem az ön pénzéből.
— A tied? — ismételte meg elnyújtva az anyós, a hangjában maró gúnnyal. — És ez a lakás kié? A berendezés? A rezsi? Az én Márkom dolgozik meg érte! Te pedig csak játszod a nagyasszonyt. Még egy törlőkendőt sem fogsz meg.
— Történetesen most is egy rongy van a kezemben — felelte Réka halkan, de élesen. — Nem tűnt fel?
— Ne merj így beszélni velem! Harminc évet tanítottam, nem azért, hogy ezt hallgassam!
— Nekem meg három évtized kellett, hogy rájöjjek, mennyi mindent viselek el feleslegesen. Köszönöm a leckét.
Ágnes sértetten felszisszent, jázminillatú parfümje csíkot húzott a levegőben, majd kiviharzott a helyiségből.
Réka a mosogató előtt maradt. A csapból ömlött a víz, az ujjai elgémberedtek a hidegtől, belül pedig egy kemény, szúrós görcs feszült. Hat év. Ennyi ideje tart ez a mindennapos, apró megaláztatásokból álló hadjárat. Olyan anyóssal él együtt, aki legszívesebben jegyzetelné, hány percig ül a menye, és pontosan merre jár közben a tekintete.
Márk kezdetben másmilyen volt. Csendes, szelíd, már-már bátortalan, mintha nem is ebből a családból származna. Azt ígérte, csak átmenetileg maradnak az anyjánál, amíg összeszedik magukat. Egy év lett belőle. Aztán kettő. A pénz valahogy mindig akadt — új autóra, divatos kabátra, Ágnes konyhájának felújítására, sőt egy tihanyi kiruccanásra is kettesben az anyjával. Saját lakásra viszont soha nem jutott.
Réka kivett a hűtőből egy üveg ásványvizet, lecsavarta a kupakot, és leült az asztalhoz. Nem ivott alkoholt, nem dohányzott, mégis voltak esték, amikor egyszerre kívánta mindkettőt.
Márk későn érkezett, nesztelenül, mintha betörő volna a saját otthonában. Egy bevásárlószatyor lógott a kezében, benne sör, és a tekintetében az a néma elvárás, hogy a hűtőben kész vacsora várja.
— Ettél? — kérdezte, anélkül hogy ránézett volna.
— Igen. Anyukáddal végigveszekedtük az előételt, a főfogást és a desszertet is. Kifejezetten tápláló volt.
Márk grimaszolt, leült, felpattintotta a dobozt. Hallgatott.
— Réka, kérlek, ne kezdd megint.
— Nem kezdem — felelte halkan. — Épp ellenkezőleg: be akarom fejezni. Elegem van. Ez nem házasság, hanem egy átnevelő intézet, ahol engem próbálnak rendre szoktatni.