— A lány egy másik városban él — tette hozzá Nóra halkan. — Semmi törvénytelenség, egyszerű családon belüli átruházás.
Emese előtt mintha elhomályosult volna a levegő. Egyszerű? Ugyan már. Egy pillanat alatt összeállt benne minden: Hajnalka túláradó lelkesedése a házuk iránt, a váratlanul sűrűvé váló látogatások, Márk zavart, kitérő mondatai. Nem véletlen volt egyik sem.
Amikor hazaért, azonnal előkereste a vidéki ház iratait. A tulajdoni lapon kizárólag Márk neve szerepelt. Az építkezés kezdetén, amikor az egész tervet őrültségnek tartotta, sértettségből nem szólt bele a részletekbe. Most döbbent rá, mekkora hibát követett el azzal, hogy a büszkeségét előbbre valónak tartotta.
Márk szekrényében egy dossziéra bukkant. A papírok között ott lapult egy előkészített ajándékozási szerződés: az ingatlant Márk Kovrova Hajnalka nevére kívánta átíratni. A dátum a következő csütörtök volt.
— Hát persze… — lehelte Emese.
Világossá vált előtte a terv. Hajnalka a lakását Kingára ruházta. Most pedig a fiával együtt azon dolgozott, hogy a házuk kikerüljön Emese látóköréből, még mielőtt egy esetleges válásnál igényt tarthatna rá.
Nem vesztegette az időt. Előszedte az összes számlát az építőanyagokról, amelyeket ő fizetett. Kikereste a fényképeket, ahol festékes ruhában, porosan dolgozik a falaknál. A szomszédokat is felkereste, és írásos nyilatkozatot kért tőlük arról, ki mennyit tett hozzá az építkezéshez.
Aznap este bőrönddel a kezében várta Márkot az ajtóban.
— Ez meg mi? — torpant meg a férfi.
— Tudok mindenről — felelte Emese nyugodtan. — A lakásról, az ajándékozásról, és arról is, mire készültök.
— Miről beszélsz? Teljesen elment az eszed?
— Épp ellenkezőleg. Most lett tiszta a kép. Beadtam a válókeresetet, és kérem a vagyon megosztását. Ez a ház nemcsak papíron létezik — a kezem munkája is benne van, és nem hagyom elvenni.
Márk arca elsápadt.
— Nem tudsz semmit bizonyítani! Az ingatlan az én nevemen van!
— Dehogynem — emelte fel a mappát Emese. — Számlák, fotók, tanúk. Elég lesz.
A per három hónapig húzódott. Hajnalka egyszer sem jelent meg a tárgyalóteremben. Márk azt ismételgette, hogy Emese csupán „segített”, a ház kizárólag az ő érdeme.
Csakhogy a szomszédok vallomásai, a dokumentált költségek és a fényképek más történetet meséltek. A bíróság figyelembe vette Emese személyes hozzájárulását, és úgy döntött, a ház őt illeti meg. Márk a telek árának felét kapta vissza kártérítésként.
Egy évvel később Emese a verandán ült, és a lebukó nap fényét figyelte. A tágas nappaliban három tervező dolgozott — az új stúdiója, a „Saját Kézzel” csapata.
— Emese, megérkezett az ügyfél — dugta ki a fejét Nóra, aki időközben üzlettársa lett. — Azt mondja, a férje felfogadott egy építészt, de a terv nem tükrözi az ő elképzeléseit.
Emese elmosolyodott.
— Hozd ki ide.
Egy fiatal asszony lépett a teraszra, karjában rajzokkal teli mappával.
— Jó napot… Azt hallottam, ön segít a nőknek megvalósítani az álomotthonukat.
— Így van — mutatott a szemközti székre Emese. — Mert néha nekünk magunknak kell felépítenünk azt, amiben élni szeretnénk. Saját kézzel.