Hajnalka nem csupán lekvárral érkezett: apró porcelánfigurákat rendezgetett a polcokon, új függönyanyagot ajánlott, és hosszan ecsetelte, hová kellene rózsabokrot ültetni a kertben.
Egy délután Nóra, Emese régi barátnője ugrott át teázni. Körbenézett a nappaliban, majd elismerően füttyentett.
— Ritka szerencséd van az anyósoddal. Sokan csak álmodnak ilyen kedvességről.
Emese halvány mosollyal reagált, tekintete közben az ablakon túli udvarra tévedt.
— Igen… Meglepő, milyen hamar a szívéhez nőtt ez a ház. Emlékszel? Az elején még „kétkezi barkácsolásnak” nevezte.
Márk születésnapját itt, az új otthonban tervezték megünnepelni. Emese már kora reggel talpon volt: bepácolta a húst, elkészítette férje kedvenc salátáját, és órákon át díszítette a tortát. Az első vendég Hajnalka volt, elegáns csomaggal a karján.
— A fiam megérdemli a pompát — puszilta meg Emesét mindkét arcán. — Hiszen ilyen csodás házat teremtett!
Emese nem szólt. Fél év alatt megszokta, hogy a dicséret rendre másnál landol. Mintha az a rengeteg munka, a fáradt esték és az ünnepnapok, amelyeket az építkezés vitt el, nem is hozzá tartoznának.
Késő estére elcsendesedett a ház, a vendégek sorra elköszöntek. Márk megállította Emesét a nappali közepén.
— Beszélnünk kell — mondta szokatlan komolysággal.
— Megijesztesz. Mi történt? — kérdezte Emese óvatosan.
— Anyának nagy baja van — folytatta halkan. — Elveszítette a lakását. Csalók verték át, aláírattak vele valamit.
— Ez szörnyű! Azonnal rendőrséghez kell fordulni!
Márk megrázta a fejét.
— Késő. A lakást már továbbadták, a pénznek nyoma sincs. Anya gyakorlatilag fedél nélkül maradt. Arra gondoltam… talán ide kellene költöznie. Átadhatnánk neki a házat.
Emese szinte földbe gyökerezett.
— Ezt a házat én építettem! Saját kézzel, egy teljes éven át! És most egyszerűen odaadjuk?
— Bérelünk egy kis garzont. Csak ideiglenesen — felelte Márk, de nem nézett a szemébe. — Anyának kényelem kell. Idős már.
— És én? Az én munkám, az én életem egy éve? — remegett meg Emese hangja.
— Ez csak egy épület. Az anyám viszont a családom — vágta rá a férfi.
— És én nem vagyok az? — kérdezte halkan.
Ekkor Hajnalka lépett be, mintha mindvégig az ajtó mögött állt volna.
— Drága Emesém — szólt mézes hangon. — Fiatal vagy, előtted az élet. Nekem már kevés idő adatott. Nem lenne helyes, ha egy öregasszony az utcára kerülne.
— De ez a mi otthonunk — suttogta Emese. — Minden megtakarításunk benne van. Az én erőm, az én időm.
— Az édesanyánk fontosabb néhány téglánál — zárta le a vitát Márk.
Aznap éjjel Emese csak forgolódott. A történet túl kerek volt, túl drámai. Valami nem stimmelt. Reggel, amint Márk munkába indult, ő egyenesen Nóra irodájába ment, aki ingatlanügyekkel foglalkozott.
— Szükségem lenne néhány adatra Hajnalka Kovrova lakásáról — tette le elé a címet tartalmazó papírt.
Nóra a számítógép fölé hajolt. Egy óra elteltével kinyomtatott egy hivatalos kivonatot, és Emese elé csúsztatta.
— A lakást nem adták el — mondta csendesen. — Meghatalmazás alapján egy bizonyos Kinga Kovrova került be tulajdonosként.
Emese felkapta a fejét.
— Kinga? Ki ő?
Nóra sóhajtott.
— Hajnalka lánya — magyarázta halkan.