— Szó sem lehet róla — rázta meg a fejét Emese ellentmondást nem tűrően. — Nem veszünk fel kölcsönt. Megoldom én.
— Te megoldod? — Márk értetlenül bámult rá. — Emese, ez egy teljes ház, nem egy akvarell a nappaliba!
— Ne felejtsd el, hogy építészmérnök vagyok — felelte nyugodtan. — Pontosan tudom, mivel állunk szemben.
Másnap szabadságot kért a munkahelyén, és kora reggel már az építkezésen állt. Amikor alaposan átvizsgálta az alapot és a szerkezetet, rá kellett döbbennie, hogy a gond súlyosabb, mint elsőre hitte. Új kivitelezőre nem futotta. Nem maradt más választása.
Három hosszú hónapon át minden egyes nap kijárt a telekre. Megtanulta a beton helyes arányú keverését, megerősítette az alapot, vasalatot kötött. Esténként szakmai fórumokat böngészett, statikusokkal egyeztetett, jegyzeteket készített. A tenyere kisebesedett, a dereka gyakran sajgott, mégis minden nap végén látszott az előrelépés, még ha apró is.
Márk csak elvétve jelent meg segíteni. Többnyire az édesanyjánál időzött, vagy arra hivatkozott, hogy kimerítette a munkahelyi feszültség. Hajnalka viszont rendszeresen „ellenőrzést” tartott a háznál. A pénzt Emese tette bele, az energiát szintén. Nappal építkezett, éjszaka dolgozott a tervein.
— Jaj, édes jó ég, mit műveltek ebből a házból? — csóválta a fejét Hajnalka, amikor meglátta menyét vakolókanállal a kezében. — Ez így inkább barkácsolás, nem építkezés!
— Anya, tudod jól, hogy elfogyott a tartalékunk — tárta szét a karját Márk.
— Nem lehetett volna rendes szakembereket hívni? — folytatta az asszony. — Mit szólnak majd a szomszédok, ha azt látják, hogy a feleséged a tetőn egyensúlyoz?
— Azt, hogy a fiadnak bátor és dolgos felesége van — vágott vissza Emese, mielőtt még visszafoghatta volna magát. — Olyan, aki nem riad vissza a kétkezi munkától.
Hajnalka sértődötten felszisszent, és inkább elfordult.
Az idő múlt, az épület pedig lassan alakot öltött. Emese glettelte a falakat, festette a plafont, csöveket fektetett, kábeleket húzott. Munka után, hétvégenként, ünnepnapokon is ott volt — minden szabad percét a ház emésztette fel.
Egy év elteltével végre elkészült az otthon. Melegséget árasztó, kényelmes, aprólékosan kidolgozott részletekkel — pontosan olyan, amilyennek Emese egykor a terveken megálmodta.
Amikor beköltöztek, Márk körbenézett, és hitetlenkedve csóválta a fejét.
— Ez lenyűgöző… Nem is gondoltam volna, hogy valaha ilyen házunk lesz.
Emese felvonta a szemöldökét.
— Házunk? — kérdezte halkan, de nem fűzött hozzá többet.
Nem sokkal később Hajnalka is megérkezett, kezében ajándékcsomagokkal. Lassan végigsétált a helyiségeken, mindent alaposan szemügyre vett.
— Ez egyszerűen csodaszép! Milyen otthonos! Ki találta ki ezt a berendezést?
— Emese — felelte Márk röviden. — Minden az ő munkája.
— Ügyes vagy, kislányom! — ölelte át a menyét Hajnalka. — Mindig tudtam, hogy arany kezed van!
Emese mosolygott, de belül pontosan tudta: ez az ő kitartásának és erejének eredménye. Ezt senki nem veheti el tőle.
Fél év telt el a költözés óta. Hajnalka szinte minden hétvégén felbukkant: házi lekvárral érkezett, és apró díszekkel lepte meg az új otthont, mintha lassan ő maga is részévé akarna válni a ház falai között formálódó életnek.