Nem értette, mi készteti Márkot arra, hogy kerülje őt. Hiányzott neki a férfi hangja, a könnyed tréfái, az esti beszélgetések meghittsége. A ház üresebbnek tűnt nélküle, és a csend nyomasztóbb volt, mint valaha.
Egyik délután, amikor fáradtan hazaért a munkából, szinte megszédült a látványtól: Márk mintha láthatatlan falat emelt volna kettejük közé. Tartózkodó volt, hűvös és elérhetetlen. Lilla szíve összeszorult.
Nem sokkal később a termelőszövetkezet vezetője – ahol Lilla könyvelőként dolgozott – elismerésben részesítette a pontos és lelkiismeretes munkájáért. A jutalom örömére pezsgőt vásárolt, tortát is vitt magával, és elszánta magát, hogy átmegy Márkhoz. Amikor megállt az ajtóban, szinte sugárzott; arcán boldog izgalom ült.
– Ünnepelhetnénk együtt az első prémiumomat, Márk – szólalt meg halkan.
Arca lángolt, a szíve hevesen dobogott.
Márk mozdulatlanná merevedett. Szinte lélegzetvisszafojtva nézte a lányt, és képtelen volt megszólalni. Abban a pillanatban már nem áltatta magát: szereti Lillát. Talán az édesanyja is megsejtette ezt még életében?
A csönd sűrűn telepedett rájuk. Végül Lilla törte meg. Szaggatottan, hosszú hallgatásokkal közbeszőve vallotta be, hogy talán sokak szemében helytelen, sőt elítélendő, amit érez, mégis kimondja: szerelmes Márkba. Nincs szüksége senki másra rajta kívül.
Vasárnap gyónni ment. A pap figyelmesen meghallgatta, majd áldását adta az egyházi házasságra, hiszen vérrokonság nem fűzte őket össze.
Így lett Márk – akit Lilla egykor testvérként és támaszként tisztelt – a férje. Harminc év telt el azóta. Két fiút neveltek fel, és ma már négy unoka nevetése tölti meg az otthonukat. Sokan ítélkeztek felettük, de ők megtanulták: ahol valódi szeretet él, ott türelemmel kell viselni mások szavait, és óvni kell az érzést, hogy az idő se koptassa meg.
Ma már bizonyossággal hiszik, hogy az anyai szív ritkán téved, amikor gyermeke jövőjét áldással kíséri.