A fiatalember nem járt többé társaságba, a műszak végeztével egyenesen hazament. Szabadidejében mindig talált magának elfoglaltságot: javított, épített, átalakított valamit a ház körül.
– Lilláért teszem – mondogatta gyakran Zsuzsannának. – Nézd csak, milyen csinos nagylány lett! Nem sokára kopogtatni fognak a kérők.
Egy hűvös őszi délután Zsuzsanna a kertben szedte fel a krumplit, amikor egyszer csak elsötétült előtte a világ, és összeesett. Először kimerültségre gyanakodott, ám másnap már felkelni sem tudott. Szédült, hányinger gyötörte, a lába nem tartotta meg. Márk azonnal bevitte a megyei szakrendelőbe. A vizsgálatok után az orvos komoran közölte a hírt: Zsuzsanna agydaganatban szenved.
Márk úgy érezte, kihúzták alóla a talajt. Nem tudta, merre induljon, miben reménykedjen.
– A legjobb, ha hazaviszi – javasolta csendesen az orvos. – Legyen az utolsó időszaka a saját otthonában.
Zsuzsanna napról napra gyengült. Lilla szinte egyetlen percre sem mozdult mellőle; nappal ápolta, éjszaka virrasztott mellette. A könnyeit titokban törölte le, és képtelen volt elképzelni az életét az ő jóságos, melegszívű édesanyja nélkül.
Halála előtt Zsuzsanna megkérte Lillát, hagyja őt kettesben Márkkal.
– Fiam – suttogta alig hallhatóan –, soha ne engedd el Lilla kezét. Tudom, nem vér szerint tartoztok össze… de senki mellett nem lenne olyan biztonságban, mint melletted. És te sem találnál nála hűségesebbet.
A temetés után Márk újra és újra felidézte ezeket a szavakat. Sokáig töprengett rajtuk, mígnem lassan megértette: az anyja azt kívánta tőle, hogy vegye feleségül Lillát.
De hogyan is gondolhatott ilyesmire? Hiszen eddig testvérként tekintett rá, s most egyszerre legyen a férje is? Úgy érezte, ezt a kérést nem tudja teljesíteni, még ha az anyja utolsó óhaja volt is.
Végül átköltözött a saját házába, és mindent a maga elképzelése szerint rendezett át. Lilla értetlenül figyelte a változást. Nem tudta, mivel bántotta meg, és miért távolodik el tőle egyre inkább a férfi.