— Akkor eldőlt — felelte az apja metszően hideg hangon. — Szombaton megjelensz a vacsorán. Alkalomhoz illően felöltözve.
Egy pillanatra szünetet tartott, majd még keményebben folytatta:
— És megkéred Kristóf lányának a kezét. Ha nem teszed, hétfőn módosítom a végrendeletemet, kirúglak a cégből, és Lilláról is gondoskodom. Elintézem, hogy egyetlen vállalat se alkalmazza. Még felmosórudat sem adnak a kezébe.
Márk ujjai ökölbe zárultak, a körmei fájdalmasan a bőrébe mélyedtek. Tisztában volt vele, hogy az apja nem fenyegetőzik üresen.
— Ott leszek — mondta végül rekedten. — De csak azért, hogy a szemükbe nézve mondhassam ki: nem.
A vacsora estéjén az elegáns étterem levegője szinte fullasztó volt a drága liliomok édeskés illatától. Kristóf már az asztalnál foglalt helyet, széles vállával betöltötte a teret. Mellette egy fekete ruhás nő ült, háttal a teremnek.
Márk apja az asztal alatt oldalba bökte.
— Mosolyogj — sziszegte.
— Jó estét — préselte ki magából Márk.
— Megérkezett a leendő vő! — harsogta Kristóf jókedvűen. — Gyere, ülj le! Hadd mutassam be a lányomat, Lillát, a büszkeségemet.
A nő lassan megfordult.
Márkban megállt az idő.
Lilla volt az. Az a Lilla. Csak most nem egyszerű kontyba tűzött hajjal, hanem vállára omló, selymesen csillogó fürtökkel. A ruhája elegáns és feltűnően drága volt — egyetlen darabja többet érhetett, mint egy éves irodai fizetés.
— Jó estét, Márk — szólalt meg higgadtan. — A fikusz még életben van?
Márk nem tudott azonnal válaszolni. Nem értette, álmodik-e, vagy ez valami kegyetlen tréfa.
Az apja kezéből kiesett a villa, csörömpölve pattant vissza a tányérra.
— Ti… ismeritek egymást? — kérdezte fuldokolva.
— Talán jobban is, mint sejtené — mosolyodott el Kristóf.
Majd hátradőlt, és elégedetten folytatta:
— A lányom makacs természet. Azt mondta, nem megy hozzá egy vagyonos férfihoz addig, amíg nem győződik meg róla, miféle ember. Ragaszkodott hozzá, hogy nálad vállaljon munkát. Hiába elleneztem.
Lilla tekintete Márkéba fúródott. Kérdés és bizonytalanság csillogott benne.
— Akkor minden… szerep volt? — kérdezte Márk halkan. — A tartozás, a beteg édesapa, az albérleti szoba?
— Apám valóban beteg — felelte csendesen. — Csak nem itthon kezelték, hanem külföldön. Az adósság története… részben igaz volt. De nem a pénz érdekelt. Tudni akartam, ki vagy valójában. Nem egy bankszámlát akartam feleségül venni.
Egy pillanatra megállt.
— Kiálltál értem. A „takarítónőért”. Nem néztél le. Még az apáddal is szembementél.
Márk előtt felvillant az a szerény vacsora, a forró cseburek illata, Lilla nevetése, az ujjai melege az övében.
— Hazudtál — mondta végül.
— A lényegben nem — felelte Lilla, és finoman a kezére tette a sajátját. — Amikor veled voltam, önmagam voltam. Te is. Nem ez számít?
Az apja, aki addig döbbenten hallgatott, hirtelen felélénkült.
— Várjunk csak… akkor ő az? — arca felderült. — Lilla, zseniális! Micsoda éleslátás! Márk, mire vársz? Csókold meg a menyasszonyodat!
Márk élesen az apjára nézett, aztán vissza Lillára. A lány nem húzta el a kezét.
— A logisztikai részleg irányítását nem vállalom át helyetted — mondta komolyan.
Lilla arca megfeszült egy pillanatra.
— De az irodai fikusz biztosan nem élné túl nélküled — folytatta Márk, és ajka sarkában halvány mosoly jelent meg. — És szükségem van valakire, aki figyelmeztet, ha kezdenék olyanná válni, mint a mi apáink.
Kristóf felnevetett, hangja összecsilingelt a kristálypoharakkal. Lilla mosolya pedig ugyanaz volt, amit Márk már ismert — az a meleg, őszinte mosoly, amely még a novemberi hideget is képes volt elfeledtetni vele.
— Megegyeztünk — súgta a lány. — De a cseburek árát továbbra is te állod.