Benedek nem védekezett. A tartása megtört, vállai előrebuktak, és abban a pillanatban már nem a vállalat tekintélyes jogtanácsosa ült Márk előtt, hanem egy elcsigázott, esendő idős ember.
— A fiam súlyos tartozásba keveredett — mondta alig hallhatóan, tekintetét a szőnyeg mintájára szegezve. — Követeléskezelők zaklatják. Telefonálnak éjjel-nappal, fenyegetőznek, a lakásunkat is elvennék. A családomat szorongatják. Az összeg… felfoghatatlanul nagy. Azt hittem, csak kölcsönveszem, hamar visszateszem a helyére. De úrrá lett rajtam a rettegés, Márk Olegovics.
Márk némán figyelte. A düh ott lüktetett benne, mégis tisztán látta: ha feljelenti az öreget, azzal végleg összetöri.
— Írjon azonnali hatályú felmondást — szólalt meg végül, hangja érdes volt a feszültségtől. — Saját kérésére távozik. A hiányzó összeget a végelszámolásból levonjuk, és részletekben rendeznie kell. A behajtók elérhetőségét adja át a biztonsági részlegnek, majd ők kezelik. De többé ne jöjjön vissza ide.
Amikor az ajtó bezárult Benedek mögött, Márkra ólomsúlyként nehezedett a kimerültség. Nem diadalt érzett, hanem ürességet. Valami egyszerű, emberi közelségre vágyott, nem újabb döntésekre és terhekre.
Lillát kereste. Az első emeleten találta, ahogy a lépcsőfokokat mosta.
— Lilla — állt meg előtte. — Igazad volt. Házon belül történt.
A nő kiegyenesedett, félresöpörte homlokából a nedves tincseket.
— Jó, hogy kiderült az igazság.
Márk egy pillanatig a vörösre csípett kezét nézte, amelyet a víz és a tisztítószer mart ki.
— Eljönnél velem kávézni? Nem most. Este. Valahová máshová.
Lilla elmosolyodott, de megrázta a fejét.
— Nincs egyetlen rendes ruhám sem egy elegáns helyhez. Cipőm is csak ez a tornacipő. Ebben járok dolgozni.
— Nem is vágyom elegáns helyre — legyintett Márk. — Ismerek egy apró kifőzdét, ahol a város legjobb cseburekjét sütik. Ott senki nem nézi, mi van a lábadon.
A lány felnevetett. Először hallotta így nevetni, felszabadultan. Az arca hirtelen fiatalabbnak tűnt, szinte ragyogott.
— Cseburek az igazgató úrral? Ez merész vállalkozás. De legyen.
Attól az estétől kezdve minden más lett. Nem csináltak titkot, de nem is hirdették a kapcsolatukat. Márk egyszerűen érte ment munka után, sétáltak a folyóparton, ahol a szél csípte az arcukat, mégis valami belső melegség járta át őket.
Lilláról kiderült, hogy biológus végzettségű, folyékonyan beszél latinul, és arról álmodik, hogy egyszer saját kertészetet indít. Gyűlölte a kétszínűséget, és nem tudott hallgatni, ha igazságtalanságot látott.
Valódi volt. Nem viselt álarcot.
Csakhogy a boldogság ritkán zavartalan, ha az ember neve súlyt hordoz az üzleti világban.
Egy hónap múlva megérkezett Márk apja. Lebarnulva, lefogyva, kemény tekintettel lépett be, mintha maga is kőből volna.
— Szombaton vacsora — közölte minden bevezetés nélkül. — Kristóf jön. Országos raktárhálózat tulajdonosa. Egyesülési szerződést írunk alá. Ez új szintre emeli a céget.
— Értem. Örülök neki — felelte Márk óvatosan.
— Ne siess az örömmel. Kristófnak feltétele van. Régimódi ember. Biztosítékot akar. Családi köteléket. Van egy lánya, férjet keres neki.
Márkban megfeszült valami.
— Mire célzol?
— Arra, hogy elveszed. A lány nem könnyű természet, de a hozománya akkora, hogy fél Budapestet meg lehetne venni belőle.
— Nem — mondta halkan, mégis határozottan.
Apja lassan felé fordult.
— Mit mondtál?
— Nem vagyok alku tárgya. Nem lehet szerződés mellékleteként odaadni. És már van valaki az életemben.
— Az a takarítónő? — húzta el a száját az idősebb férfi. — Gergő beszámolt róla. Elment az eszed? Te öröklöd ezt a birodalmat! És ő micsoda?
— Ember — felelte Márk csendesen. — Te most csak üzletemberként gondolkodsz.
Az apja tekintete megkeményedett, és a levegő szinte megfagyott közöttük, mielőtt újra megszólalt volna.