A felvétel először csak sötétséget mutatott, majd hirtelen felgyulladt a mennyezeti lámpa fénye. Lilla lépett be a helyiségbe.
Márk tekintete a monitorra tapadt.
A nő mozdulatai határozottak és célszerűek voltak, minden gesztusa fölösleges sallang nélkül történt. Letörölte a port a szekrények tetejéről, aztán a sarokban árválkodó, fonnyadozó fikuszhoz ment, és vizet öntött a cserepébe. Végül az íróasztalhoz lépett.
Márk mellkasában megfeszült a levegő.
Lilla megtorpant. A kamera tisztán mutatta a pénztárcát az asztalon. A nő halkan kifújta a levegőt, majd körbepillantott.
„Kérlek, ne nyúlj hozzá… csak most ne” – zakatolt Márk fejében.
Lilla azonban nem tette zsebre. A kabátjából előhúzott egy kis jegyzettömböt és egy tollat, gyorsan firkantott rá néhány sort. A pénztárcát két ujjal, mintha valami kellemetlen tárgy volna, az oldalánál fogva megemelte, és betolta az íróasztal fiókjába. A fiókot határozott mozdulattal becsukta. A papírlapot a monitor szélére ragasztotta.
Márk leállította a felvételt, és felnézett a saját képernyőjére. Ott virított a sárga cetli, rajta nagy, lendületes betűkkel:
„Csapda a balekoknak. Szégyelljétek magatokat. És adjatok tápoldatot annak a fikusznak, különben hamar kipusztul.”
Forróság öntötte el az arcát. A füle lüktetett, mintha lángba borult volna. El akart kapni egy tolvajt, és végül ő maga tűnt kicsinyes provokátornak egy takarítónő szemében, aki kék munkaköpenyben járt-kelt az irodában.
Ebédszünetben a raktárban találta meg. Lilla egy felfordított vödrön ült, és nyugodtan almát majszolt. Amikor észrevette az igazgatót, nem pattant fel, nem kezdett mentegetőzni.
— Azért jöttél, hogy elküldj? — kérdezte tárgyilagosan.
— Nem. Bocsánatot szeretnék kérni.
Lilla halványan elmosolyodott, majd újabbat harapott az almából.
— Hűségpróba? Elég elcsépelt módszer.
— Valóban történtek lopások nálunk, Lilla. Gergő sürgetett, hogy tegyek valamit. Biztos akartam lenni a dolgomban. Hibáztam. Méltatlan volt.
— Így van — felelte minden él nélkül. — De legalább beismered. Gergő inkább csendben a te zsebedbe csúsztatta volna a pénzt, aztán rád mutogat.
Márk az ajtófélfának támaszkodott.
— Értesz a növényekhez? A fikuszhoz például?
— Régen volt egy kis üvegházam otthon.
— És most?
— Most egy kollégiumi szobában lakom, és még öt évig törlesztem apám gyógykezelésének költségeit.
A hangja száraz volt, panaszmentes, pusztán tényközlő.
— Márk Olegovics — nézett rá egyenesen. — A tettest a saját köreidben keresd. Azok között, akik naponta kezet ráznak veled és rád mosolyognak.
Egy takarítónő túl hamar gyanúba keveredik, ha eltűnik valami. De aki otthonosan mozog itt, aki magát a hely urának érzi, az egy idő után elveszíti a félelmét.
A szavai nem hagyták nyugodni Márkot. Még aznap behívatta a biztonsági főnököt, és elrendelte, hogy rejtett kamerákat szereljenek fel nemcsak az irodákban, hanem a folyosón is, különösen a fogasok irányába.
Három nappal később megvolt az eredmény.
A biztonsági vezető komor arccal hozta a felvételt. Nem Gergő szerepelt rajta.
Benedek, a vállalat idős jogásza, aki az alapítás óta a cégnél dolgozott.
A videón az ősz hajú férfi idegesen körbekémlel, majd gyors mozdulatokkal átkutatja a kabátzsebeket. A bankjegyeket ügyesen eltünteti a tenyerében, mintha soha nem is léteztek volna. Márk gyomra összerándult a látványtól.
Alig egy órával később Benedek ott ült vele szemben az irodában.