A faluban sokáig erről suttogtak: Lilla a saját bátyjához ment feleségül. Az emberek megbotránkozva tárgyalták a dolgot, s még a köszönés is nehezükre esett, ha találkoztak velük. A két udvart idővel egybenyitották, közös kerítést húztak köré, együtt gondozták a veteményest, és vállvetve dolgoztak a gazdaságban. Amikor azonban Lilla egy vasárnap belépett a templom kapuján, olyan fordulat vette kezdetét az életében, amelyre senki sem számított. Van, akinek sima és derűs ösvényt jelöl ki a sorsa, mások előtt viszont göröngyös út húzódik, és előre sosem tudni, kit milyen próbatétel vár.
Lilla soha nem ismerhette az édesanyját: az asszony a szülés óráiban vesztette életét. Az apa, Gergő, magára maradt az újszülöttel, hiszen nem akadt rokon, aki segíthetett volna. Akadt, aki azt javasolta, vigye a kislányt árvaházba, de Gergő hallani sem akart róla. Lilla volt az egyetlen családja, minden reménye és vigasza.
A szomszédban élt Zsuzsanna, az özvegy, aki tizenhárom esztendős fiát, Márkot nevelte. Nap mint nap átjárt hozzájuk: ételt hozott, megfürdette a kicsit, etette, és ha sírt, karjába vette, ringatta. A nagy, kék szemű Lilla egyszer csak ránézett, és az első szava így csendült: „mama”.
Zsuzsanna elpirult, szíve hevesebben vert, Gergő szeméből pedig könnyek csordultak ki.
– Hallottad, Zsuzsanna? A lányom anyjának szólított téged. Légy hát az neki – mondta halkan, reménnyel a tekintetében.
– Erről még ráérünk beszélni… előbb üljünk asztalhoz – felelte zavartan az asszony.
Tíz év választotta el őket, és nem ez volt az egyetlen kételye. Attól tartott, Márk miként fogadná a változást. A fiú azonban meglepő érettséggel szólt:
– Hiszen eddig is egy családként éltünk. Nem igaz, édesanyám?
Végül közös udvaruk lett, együtt művelték földjeiket, megosztották a munkát és a gondokat, a gyerekeket szeretetben nevelték, és kölcsönös tiszteletben éltek egymás mellett. Úgy tűnt, a sors végre békét ajándékozott nekik, és a ház falai között csendes boldogság vert gyökeret.