A terepjáró ajtaja feltárult, és a gazos, elhanyagolt földre egy magas férfi lépett ki. Néhány határozott lépést tett előre, majd megtorpant a kis kapu előtt.
Eszter ujjai elernyedtek. A vizes paplanhuzat tompa csattanással zuhant a sárba. A lány levegőt sem mert venni.
— Eszter… — Márk hangja megbicsaklott.
— Márk? — bizonytalanul lépett előre, de megbotlott a lavór peremében. — De… hogyan? A nagymama azt mondta… hogy elvitt a folyó…
— Nekem pedig azt, hogy téged ragadott el.
Márk egyetlen mozdulattal kitárta a kaput, átszelte az udvart, és magához szorította a lányt. Olyan erővel ölelte, mintha attól félne, hogy Eszter bármelyik pillanatban szertefoszlik. Durva kötésű kardigánja összegyűrődött a férfi keze alatt. Eszter átfagyott arccal a nyakába bújt, és mélyet lélegzett. Az ismerős illat, amelyet már rég elveszettnek hitt, most drága kölnivel keveredve lengte körül.
A roskatag tornácra közben kiszaladt Lilla. Ragasztószalaggal megerősített szemüvegét igazgatta, és tágra nyílt szemmel bámulta a tegnapi idegent.
Márk lassan elengedte Esztert, odalépett a lépcsőhöz, majd leguggolt a kislány elé. Óvatosan leemelte róla a súlyos, vastag lencséjű szemüveget.
— Menj, csomagolj össze mindent. Nem maradtok itt tovább.
Egy héten belül Márk ügyvédei felkutatták Kingát a szomszéd megyében. Néhány hűvös hangvételű beszélgetés a biztonsági emberekkel meglepően hatékonynak bizonyult: a csaló asszony hirtelen „emlékezni” kezdett a tartozására, és hiánytalanul, az utolsó forintig visszaadta a pénzt.
Lillát egy rangos fővárosi klinikán vizsgálták ki és kezelték. A szükséges beavatkozásokat elvégezték, és amikor a rehabilitáció végére értek, eljött a nap, amelyre annyit vártak. A kislány először nézhetett körül torzító, vastag lencsék nélkül. A kórterem ajtajában álló Márkra pillantott, majd félénk, de boldog mosoly suhant át az arcán.
Fél évvel később Márk, Eszter és Lilla a kikötőváros régi temetőjében álltak. Zsuzsanna sírját csendes vaskerítés övezte. Eszter egy csokor szegfűt helyezett a megfakult fűre. Nem őrzött haragot a nagymamája iránt — a múlt terhei lassan lecsendesedtek benne.
Apró, ferdén hulló eső kezdett szitálni, lemosva a port a sírkőről. Márk levette a kabátját, Eszter vállára terítette, majd megszorította Lilla kezét. Szó nélkül indultak el a kijárat felé, maguk mögött hagyva életük legnehezebb időszakát.