Az idős asszony némán, különös, üres tekintettel mérte végig.
– Eszter már nincs közöttünk – mondta végül száraz hangon. – A folyó elvette. Miattad történt, te szerencsétlen. Te vitted fel arra a hídra. Takarodj innen, és többé ne merészelj visszajönni.
A szavak úgy csapódtak Márkhoz, mintha újra a víz alá nyomták volna. Még aznap este elhagyta a várost. Nem búcsúzott el senkitől. A fővárosba ment, és minden munkát elvállalt, amit az építkezéseken kínáltak. Napi négy óránál alig aludt többet. Előbb segédmunkásként robotolt, aztán saját csapatot szervezett, végül vállalkozást indított. Tudatosan temette magát a munkába, csak hogy ne maradjon egyedül a csenddel, amelyben újra és újra felhangzott Eszter neve.
Nem sejthette, hogy Zsuzsanna hazudott neki, rezzenéstelen arccal. Eszter életben maradt. Két kilométerrel lejjebb sodorta a víz, ahol halászok húzták ki a partra. Egy közeli falucska apró rendelőjében ápolták. Zsuzsanna busszal ment utána, és leült az ágy szélére, amely minden mozdulatnál panaszosan nyikorgott.
– Márk nincs többé – mondta az unokájának halkan. – Meghalt. Csak a kabátját találták meg a gát közelében.
Az öregasszony meg volt győződve róla, hogy ez az egyetlen módja annak, hogy a lányt örökre eltávolítsa attól a „jövőtlen” fiútól.
Amikor Esztert kiengedték a rendelőből, kiderült, hogy gyermeket vár. Zsuzsanna nem tudta elfogadni ezt a hírt. A szíve egyre gyengébben működött, és három hónappal később meghalt.
Eszter eladta a nagymamától örökölt kétszobás lakást, és egy másik megyébe költözött, minél távolabb a folyótól és a múlt árnyaitól. Kibérelt egy szobát, és lázasan kereste a lehetőséget, hogy saját otthona legyen. A helyi templomban ismerkedett meg egy kedvesnek tűnő nővel, Kingával. A nő együttérzően hallgatta végig a történetét, teát töltött neki egy termoszból, majd felcsillant a szeme.
Azt állította, tud egy sürgősen eladó szobáról egy munkásszállón, amelyet szinte jelképes összegért kínálnak. Felajánlotta, hogy segít az ügyintézésben. Eszter, akit kimerített a terhesség és a magány, vakon bízott benne. Az okmányiroda parkolójában, az autóban adta át neki az összes pénzét, nyugta nélkül. Kinga azt mondta, beáll a sorba. Soha nem jött vissza. A rendőrségen széttárták a karjukat: bizonyíték híján nem tehetnek semmit.
Az újszülött Lillával a karján Eszter az utcán találta magát. Végül egy gyár idős portása könyörült meg rajtuk, és beengedte őket egy elhagyatott barakkba az ipartelep szélén. Az épület megroggyant, a falakat penész pettyezte, éjszakánként egerek motoztak a deszkák között. De legalább volt egy vaskályha, ami meleget adott. Nem sokkal később azonban kiderült, hogy Lillának súlyos látássérülése van.
Évekkel később Márk egy kávézóban ült, és egy ceruzarajzot nézett. A papír sarka finoman remegett az ujjai között.
– Lilla… – nyelt nagyot. – Messze laktok innen?
– Busszal egy óra, aztán a megállótól gyalog kell menni, a csövek mellett – felelte a kislány, miközben a morzsákat a tenyerébe söpörte.
– Akkor most azonnal indulunk. Az én autómmal.
Útközben Márk telefonálni kezdett a biztonsági embereinek. Levente gyorsan intézkedett: Gergőt a város határában elfogták két társával együtt. A parkoló kamerafelvételei és a felbérelt emberek vallomásai elegendő bizonyítékot szolgáltattak a letartóztatáshoz.
Másnap reggel nyirkos hideg telepedett a környékre. Eszter a barakk udvarán állt. A szél cibálta a kötélen száradó ruhákat. Egy horganyzott lavórban öblítette a paplanhuzatot; ujjai vörösre fagytak a jeges kútvíztől. Egy kopott, szürke kardigánba burkolózott, így próbált némi meleget találni.
A kihalt utcát hirtelen motorok mély morajlása rázta fel. Eszter felkapta a fejét, és félresöpörte a homlokába tapadt nedves tincset. A korhadt kerítés előtt egy hatalmas, fekete terepjáró állt meg, mögötte két másik autó fékezett le kíséretként.
A dzsip ajtaja lassan kinyílt.