– Egész műszakban konzerveket zár le – folytatta Lilla halkan. – Mire hazaér, én már alszom. Iskola után busszal jövök ide. A portások nem zavarnak el, bent meleg van. Embereket rajzolok. Akinek tetszik, dob pár aprót. Anyu gyűjti a pénzt.
– Mire gyűjt? – kérdezte Márk, és észrevétlenül közelebb hajolt.
– Orvosokra. Szakemberekre. Ha nem csinálnak semmit, hamarosan teljesen elmegy a látásom. Súlyos betegség, és kezelés nélkül nincs esély.
A férfi hosszan nézte a kislány arcát. A keskeny szemek metszésében, az áll makacs vonalában volt valami ismerős, ami régi, eltemetett emlékeket karcolt fel benne.
– Megmutatod a rajzaidat?
Lilla elé tolta az elnyűtt, sarkain felpöndörödött füzetet. Márk lassan lapozni kezdett. Szürke grafitvonalakból kirajzolódó alakok: mogorva futárok, egy széken elszunyókáló biztonsági őr, egy csapzott utcai macska. Az utolsó oldalon azonban egy női arc vázlata állt. A száj sarkában fáradtság árkai, a szoros kontyból kiszabadult tincs, és az a nehéz, mégis dacos tekintet a szemöldök alól.
Márk keze megremegett. Közelebb hajolt, hogy jobban lássa az egyenetlen ceruzavonalakat. A papírról Eszter nézett vissza rá. Az a lány, akit kilenc éve veszített el.
Kilenc esztendővel korábban még nem viselt elegáns kabátokat. Egy kis műhelyben dolgozott a megyeszékhely peremén, bútorokat szerelt össze. Ruhájából állandóan fűrészpor és ragasztó illata áradt. Eszter akkor a pénzügyi technikum utolsó évét taposta.
Hosszú órákat töltöttek a régi rakpart kőkorlátján ülve, pisztáciafagylaltot kanalazva, és arról vitatkozva, milyen színű legyen a tapéta majdani közös otthonukban. Csakhogy ott állt közöttük Zsuzsanna, Eszter nagyanyja. Szigorú asszony volt, egykor a városházán dolgozott. Földszinti lakásában virágillat és mosószappan szaga keveredett.
– Mit akarsz megint? – állta el az ajtót karba tett, csontos kezekkel. – Telehordod a lakást a műhelyszagoddal? Az unokám nem azért görnyed éjszakánként a könyvek fölött, hogy aztán egy nincstelen mellett foltozgassa a zoknikat. Talál majd magának rendes, jövőképpel bíró férfit. Hagyd békén!
– Mama, hagyd már! – sietett ki Eszter a folyosóra, megragadta Márk kezét, és a lépcsőház felé húzta.
Nem törődtek a morgolódással. Aztán eljött az a végzetes októberi nap.
Úgy döntöttek, levágják az utat a városon kívüli, öreg függőhídon át. A szél rángatta a part menti füzek száraz ágait. Amikor a híd közepére értek, éles, fémes csikorgás hasított a levegőbe. A jobb oldali tartókábel rozsdás rögzítése – amelyet évek óta senki sem ellenőrzött – egyszerűen megadta magát. A deszkák hirtelen megdőltek a lábuk alatt.
Márk Eszter kabátja után kapott, de ujjai lecsúsztak a sima anyagról. A következő pillanatban a jeges hegyi folyó zárult fölöttük. A sodrás vad volt és könyörtelen. A férfit a kövekhez csapta a víz, majd a régi átkelő betonpilléréhez préselte, súlyos sérüléseket okozva.
A járási kórház sebészetén tért magához. Klórszag és túlfőtt zabkása émelyítő illata lengte be a kórtermet. Egy nővér infúziót kötött be neki. Amint képes volt talpra állni – a bordáiba nyilalló fájdalmat figyelmen kívül hagyva –, azonnal Eszterék házához ment.
Az ajtót Zsuzsanna nyitotta ki. Fekete kendő volt a fején.
– Hol van Eszter? Melyik kórházban ápolják? – préselte ki rekedten Márk, az ajtófélfának támaszkodva. Szédült, de nem tágított.
Az idős asszony némán, különös, üres tekintettel mérte végig.