A mélygarázsban dolgozó ipari elszívó tompa zúgása elnyelte a léptek zaját. Márk a második szint alá ereszkedett, miközben menet közben begombolta a kasmírból készült kabátját. A levegőben nedves beton, kipufogógáz és hűlő aszfalt kesernyés szaga keveredett.
Alig húsz perce hagyta ott a tárgyalót, ahol az üzlettársa, Gergő maradt. A megbeszélés kifejezetten ellenséges hangulatban zárult. Gergő hónapok óta erőltette, hogy adják el az építőipari cégüket egy piacot uraló nagyvállalatnak, Márk azonban hajthatatlanul ellenállt. A vita végén a partnere vörös arccal csapta be maga mögött az üvegajtót.
Márk megnyomta a távirányító gombját, mire a hatalmas fekete terepjáró fényszórói felvillantak a félhomályban. Már épp megérintette volna a hideg, krómozott kilincset, amikor halk, susogó nesz ütötte meg a fülét. Valaki megrántotta a kabátja szélét.
Hirtelen megfordult. Egy körülbelül nyolcéves kislány állt mögötte. Fakó, láthatóan nagyobb méretű kabát lógott rajta, ujjait háromszor is visszahajtották, fején pedig egy szürke sapka csúszott a szemöldökére. Vastag lencséjű szemüveg ült az orrán, amelynek egyik szárát durván körbetekert szigetelőszalag tartotta. A mellkasához egy agyonhasznált füzetet szorított.
– Bácsi, ne szálljon be… elvágták a fékcsövet – suttogta, és közben félve sandított az egyik betonoszlop irányába.
– Tessék? Hogy kerülsz ide? – Márk leguggolt elé, és ösztönösen körbepillantott.
– Ott bújtam meg, a csövek mögött. Onnan jön a meleg levegő – mutatott piszkos ujjával a parkoló legsötétebb sarka felé. – Ketten jöttek az autójához. Az egyik bemászott alá egy zseblámpával. A másik figyelt, és azt mondta: „Siess már! Kimegy az országútra, aztán magától elszáll, mi meg tiszták maradunk.”
Márk hátán végigfutott a hideg. Tudta, hogy estére vidékre készült, egy kanyargós hegyi úton át. Erről az útról egyetlen embernek beszélt – Gergőnek.
Elővette a telefonját.
– Levente, azonnal gyere le a mínusz kettőre. Hozz magaddal pár embert és erős lámpákat is.
Néhány perccel később a biztonsági főnök a terepjáró eleje alól kászálódott elő. Ujjai olajos folyadéktól csillogtak.
– Megpiszkálták a rendszert. Precíz munka, Márk úr – mondta komoran, miközben egy ronggyal törölgette a kezét. – Itt lent alig látszik szivárgás, de ha rálép a fékre párszor, egy perc alatt elfolyik az egész. Az első lejtőn garantált lett volna a baleset.
Márk a kislányra nézett. A gyermek kissé távolabb toporgott kopott cipőiben.
– Gyere velem – nyújtotta felé a kezét. – Hogy hívják a megmentőmet?
– Lilla – felelte halkan, és jéghideg ujjait belecsúsztatta a férfi tenyerébe.
Az első emeleti kávézóban frissen őrölt kávé és vaníliaszirup illata terjengett. Lilla két kézzel fogta a gőzölgő forró csokoládét, apró kortyokban itta, a habtól vicces bajusz rajzolódott a szája fölé. A croissant-ból sietve csipegetett, a lehulló morzsákat tenyerével igyekezett felfogni.
– Miért vagy egyedül odalent a parkolóban? Hol vannak a szüleid? – kérdezte Márk, félretolva a saját csészéjét.
– Apukám nincs. Egyáltalán. Anyu, Eszter, most a konzervgyárban van – söpörte össze gondosan a morzsákat egy szalvétára. – Most éppen műszakban dolgozik…